Mély
erdő mélyén, éjszakák éjén, tisztásnak tavában, fekete tavában
bámulom a Holdat; fejem leszegve nézem tükörképét a szerelmetes
égnek, miközben szemlesütve figyelem álombéli forró hullását
a hónak, ezt az elvarázsolt, magáralátó tüneményét az északi
fénynek. Te vagy az, kincsem. Te vagy az én Holdam, az az
éji lámpás, amiben a Nap visszfényét látom, te vagy, aki
bennem tükröződik, visszhangos barlangmorajként suttogva
folyvást, hogy nem haltunk meg mégsem, és hogy tudunk vagy
tudhatunk még beszélni. Miközben hófehéren világló mészköves
partjainkon izgatott, szürke fényekben játszó, antracit
árnyú bokrok verik vissza a hangjainkat fészkelődve, és
súgják susogva, hogy mélyebb az álom világa, mint az éber
emberé. Nézlek, kincsem, és ezüst holdporral belepett, hangjaimat
kereső torkomat most mély kortyokkal hűsítem az éji tóból,
hogy szavaim feléd, álombélimód kitisztuljanak. Magunkat
látom így, felénk magasodó sorsunkkal együtt, aki most egyik
lábáról a másikra állva, és kérdve néz ránk, mint a dzsinnek,
szemében cinkos mosollyal és türelmes izgalommal várva válaszunkat,
seregnyi tündér áll a jobbján, s mellette balról az árnyas
setétben várakozva világító szemű, néma farkasok. S a Hold
most bölcs mosollyal varázspálcát kínál az éjben, fehéren
derengő vékony árnyék lesz az, mint a gallyak nyári zúzmarája,
csendes biztatás, mint az Idő maga. S én téged látlak, kincsem,
a tófenékről most ezüst fátyolban kikelni álmaim szép érintéseként;
majd a hajnalt, ami felderengve az éjsetét tóból kegyelmes
aranyalmákat küld az égbe, mik boldog sóhajokká válva szavakat
formálnak az ébredéseinkhez, szavakat, amik belátó tettekké
és megbocsájtó türelemmé válnak, ritmussá, tánccá, értelemmé,
egymást újra kereséssé, egymást karjainkkal fulladásig ölelő
szerelemmé.
