Barátaim,
vajon milyen szél hord össze minket, és milyen szél fújja
át torkunk fuvoláján a dallamokat, amik hozzánk szólnak
egyre ismerősebb, tisztább hangokon, suttogva a csendben
és süvöltve a zajban, ami csend és zaj mind a szél, a nyár
a télben is, az ablakos, faleveles tánca az időnek, ami
megvigasztal, mert mi úgy hisszük még, bizony úgy hisszük,
hogy a szél az ágak közül, a lombok közül kél, mint a madárfütty
a csöppnyi torokból az égen, és igazat képzelünk így is,
mint ahogy mindig és mindenki csak igazat képzel, és igaz
a döbbenet és a megnyugvás a fényben, a mindenség zenéjének
végtelen sóhajában, ahol egyetlen kórussá válik minden torok,
de minden hang külön teremtése és teremtője az időnek, ennek
az időtlen pillanatnak, a fénynek és a szélnek, a tükröknek,
a találkozásoknak és a történeteknek, ahol zúgnak, folyvást
zúgnak a harangok, a megfeszíttetést és a feltámadást sóhajtják,
dícsérik – érettünk és nekünk – drága barátaim, egyidőben.
