Mondd
el, hogy ami eddig történt, nem bűn, mondd el, hogy minden
látomás csak a kegyelem játéka volt, hogy ami történt, megbocsájtható
és szeretnivaló, hogy ami megtörtént, az megtörtént, és
hogy Isten így szeret és nem másképp, és hogy gyémántszobor
minden ember tényleg, hogy hazug és magányos kicsiny ábrándjaiban
nagyszerű és tökéletes, hogy szenvedni nem kell, hogy a
bűntudat a fájó lélek önbüntetése, hogy délután és délelőtt
volt mindig az éjszakákban is, és hogy rosszul szenvedtünk,
bizony rosszul a vélt setétségben, mindig és mindig jóként,
tökéletesként egy hűs és megbocsátó ige szerelmetes foglyaként,
mondd el nekünk újra és újra, hogy higgyjünk benned, te
megszabadító, te láthatatlan erény, kit csak álmában vagy
jótettei jutalmaként láthat az Ember, Te, aki Te vagy, mondd,
hogy mi is te vagyunk, így ilyen egyszerűen, mint ahogy
az emberek rokonilag tagolódnak sorra, kiáltsd, mondd, hogy
Minden Jó, és csak a rossz ábrándja volt rossz és semmi
más, a gyilkosok is csak drága és eltévedt gyermekek, hogy
nincsen semmi baj, csak az ébredés oly nehéz, az ébredés
édes és keserű játéka tette oly szürkén és fémesen opálossá
megszenvedett szemeink, hogy előttünk nyitott ajtók állnak,
miken kopogtatunk sorra roppant bűntudattal, felhős ráncokkal,
öregedő, megbicsaklott lábakkal, foltosodó hitehagyott kezeinkkel,
ó Te megszabadító, ki más mondaná el minekünk, hogy minden
és mindig a szabadság édes örvényében telt el, feledve jegyeket,
jeleket, feledve mindent, ami csak ránk vonatkozik, a szomorúkra,
kiknek csak egy érintés hiányzik, egy világos szó a setétség
éjszakáiban, a biztató szép szeretet, amit általad egymásnak
adhatunk.
