Az
ember megállt a Fehér Fény Kapujában,
és így könyörgött:
– Tudom, hogy hallasz, Te, aki Én vagyok,
hát tedd meg akaratom,
hogy kiirtsd belőlem a vágyat,
ami ellenemben hatalomra tör,
hogy kiirtsd belőlem a félelmet
és a hazugságokat,
amik véremet veszik,
hogy Én, és Te, aki Én vagyok,
a Fehér Fény Kapujában
Egyek lehessünk.
És
megszólaltak erre a Fény csendes hangjai:
– Én, aki Te vagy, azt válaszolom:
csak magadat kell hallanod,
hogy meghalld a választ,
mert ha akaratod szerint teszek,
nem irthatok ki belőled
sem vágyat, sem félelmet,
se más karmos béklyót,
mert nem lennének,
ha őket Te nem Akarnád,
mert Tiéd
a Változás gyönyörű adománya,
és Tiéd a lépés, ami Hozzám vezet,
hogy Te, és Én, aki Te vagy,
a Fehér Fény Kapujában
Egyek lehessünk.
És
az ember felnézett akkor,
bele a Fénybe, és azt kérdezte:
– Te, aki Én vagyok,
milyen végtelen Isten
fényét tükrözöd szemembe,
van-e Vég és végső Tükrözés,
van-e egy örök Ige a szavak léte fölött,
s az Útnak vége, van-e?
S
a Fény szelíd hangjai megválaszoltak erre is:
– Ha nem látod, lásd,
milyen végtelen Isten fényét
tükrözöm szemedbe,
lépj közelebb,
hogy tükrömben megismerd az Istent,
hogy Magadat végre
megismerd a Fényben,
mert csak Te tükröződsz
és az Ige, ami Örök,
mert az Utak
a Fehér Fény Kapujából indulnak
és oda térnek vissza
– mint a Kérdések
– és a Válaszok is.
