Hol
a Hold ragyog, és hallgat az éj, ott az ösvény, hol erdei
vadam újra látom, s a csend ilyenkor jóbarátként hallgat,
mert könnyű lépteit szépemnek csak az álmodó bokrok hallják.
Mert erdőm legszebb kincse, kire régóta várok, farkasok
árnya, a múlt elrejtő, barna színeivel festve. Mert magányos
vadászatom legpompásabb célja maga a büszke tartás, az engedő
szép szabadság, kit csak az arra méltó láthat teljes valójában.
Így magam is erdővé válok, ezer apró szemmel, kemény fatörzsekből
és hajló ágakból lesz a testem, levelek, lombok és viharok
játszanak egymással bennem, hogy szép vadam színről színre
láthasson engem is. Hogy a Holdban és a Napban láthassa
kimondott lényemet, ami maga a szél; az illatok furcsa,
titkos örvénye, és a vadság édes íze; ami aranyat ezüsttel,
éjt nappallal ölt össze egésszé, kiszámíthatatlanul és bizonyosan.
Így vagyunk vagy lehetünk immár egyek; mint akik álmukban
látják igazán egymást, s álmukban kiáltanak egymásnak ébren
elmondhatatlan szavakat, átgyalogolva botlós szakadékok
fölött, iránytű nélkül tartva észak felé, ahol a jégsivatagok
végül illatos erdők álmát ígérik és adják vissza nekünk,
a végtelen szerelmes vándorainak, sivár síkjaikon otthont
és hazatalálást ágyazva, a farkasvonításból boldog himnuszt
és önfeledt csókokat költve, az éjszakákból mennyet és déli
napsütést, erdei tisztásként elénk varázsolva.
