Visszhang

 

Ébren a vágyam, a köd gomolyában
a hajnali visszhang nyers dala tép.
Az ösztöni szó még fátyla mögött ég,
várakozásban reszket a lét.
Hej, fölfakad álmom, a reggeli tájon
egy ünnepi szép rege-szarvas igéz.
Szeme messzire néz.

A tavasz ütemére ha dobban a föld,
ő tenger ölében kisarjad a zöld,
megdobban a föld.

Fölragyog otthonom, fenn a Tejúton
az eszteri visszhang szél-dala szól.
Oda végi határba elhív a varázsa,
hol égi vadat rejt csillag-akol.
Hej, árdeli tündér, messzi vörös fény
álomi hangon visszadalol.
Lomb összehajol.

A nyár ütemére ha lobban az ég,
ő útmutató jele fényesen ég,
fellobban az ég.

Lelkem odvában, e köd-fia fában
az erdei visszhang mély dala kél.
Volt éltüket oltó múltjukat oldó
ősöreg szellemeket visz a szél.
Hej, lomb szava szólít, a földbe lehullik
mind, aki él, és messzire tér.
Majd újra beszél.

Az ősz ütemére ha dobban a föld,
ő rozsda ölébe lehullik a zöld,
elnyugszik a föld.

Lassul a vérem, az állati éjben
a vaskori visszhang sár-dala űz.
Kis hóba taposva és messzi ugorva
a füsti berekben elillan egy őz.
Hej, csöndbe’ ha nézem, elindul az égen
a régen is hajszoló emberi tűz.
Hideg csillagot űz.

A tél ütemére ha lobban az ég,
ő útmutató jegye élesen ég,
ellobban az ég.

 

Olessák Róbert (2000)

 

Hét napok énekeMinden útonRégenA hely szellemeBelülről élekSzületésFölfelé-lefeléRókatáncA falon túlA vér a tenger

MagdalaNapfényírás a falonMinden a rokonomAz órával szembenTengeri szélÉs áldott legyenVisszhangNyugovóra térni a NappalHa kívül elfogyokHét gyertya

 

 
Következő: „Nyugovóra térni a Nappal”