A
diplomázás után sajnos gyökeresen megváltoztak az életkörülményeim.
Egészen odáig és addig – éveken át – elegendő volt a megélhetéshez
a főiskolai ösztöndíjam és a játékprogramozói tevékenységeim szerény
bevételeinek a kombinációja (ehhez nyilván az is hozzájárult,
hogy nem volt egyelőre saját lakásom, és nem kellett egy teljes
háztartást sem napról napra önállóan vezetnem); innentől ez megszűnt.
Ráadásul hamarosan el is vittek sorkatonának (akkoriban ez még
ugye kötelező volt, és évről évre kizárólag 
a
felsőoktatásban való részvételem okán úsztam mindig újra meg egy
újabb halasztással), fölöslegesen és teljességgel értelmetlenül,
így a következő egy év során alig-alig tudtam csak a fejlesztésre
gondolni. Mégsem hagytam abba, amennyire bírtam, folytattam, de
rettentően lassúvá és kínkeservessé vált az előrehaladás. Utána
már főállású munkát kellett vállalnom, és egyáltalán, megélni
– amit pedig sehogyan sem sikerült az életcéljaimmal összeegyeztetni,
legalábbis tartósan. Vagy a „munka” mellett folytattam a „munkát”
(milyen viccesen is hangzik!), az összes szabadidőmet (sőt, ha
lehetett, a hivatalos munkaidőt is…) erre fordítva; vagy ha másként
nem ment, akkor szakaszosan: hol egyiket, hol másikat feláldozva
egymásért. Eleinte azt gondoltam, ilyen körülmények között ez
csak azt jelenti, hogy majd tovább tart. Csakhogy egyre keserűbben
kellett ráébrednem, mégsem megy: ugyanis az alkotás egy egész
embert kíván, olyasvalakit, aki teljes lénnyel erre koncentrál,
és folyamatosan. Azaz továbbra is a játékprogramozásból kellett
volna megélnem – erre viszont nem találtam semmiféle gyakorlati
lehetőséget.
Több
éven át tartott ez a fajta vergődés, amit – ha nem lett volna
épp elég – én még direkt tovább nehezítettem a magam számára az
eltúlzottan magasröptű, irreális 
célkitűzéssel:
elszántan törekedtem rá, hogy „tökéletes” programkódot szüljek,
azaz legvégsőkig optimalizált és csiszolt rendszert, minimális
hardverigény mellett stb. (Részint ez a 8-bites korszak beidegződése
is volt, és részint meg a saját nagyravágyásom.) Mindezt úgy,
hogy soha nem dokumentáltam le semmit sem, és mindent mindig fejben
csináltam. Képzeljünk most magunk elé például egy több tízezer
soros, ömlesztett és szikár Assembly kódot, egyetlen beillesztett
komment, megjegyzés vagy magyarázat nélkül; addig, amíg folytonosan
foglalkoztam vele, mindez élő tudott maradni a fejemben, de amikor
úgy alakult, hogy több hónapig nem tudtam ránézni, vagy mással
(is) kellett foglalkoznom közben, utána már egyre rémültebben
szembesültem vele, hogy egyre nehezebben tudok kiigazodni rajta,
sorra elvesznek a fogódzók… És kezdek eltévedni lassanként a saját
labirintusomban. (Két-három év múlva még mindig ott tartottam,
hogy a rendszer alapjait tökéletesítem, és a részletekkel piszmogok.)
Előbb-utóbb
pedig elérkezett az az állapot, hogy betelt a pohár – kiborulva
ott hagytam, és felrúgtam az egészet. („Véletlenül” mindez többszöri
lakhelyváltoztatás után következett be, és ugyanakkor pedig más
célok és elképzelések is foglalkoztatni kezdtek addigra – dobkészítés,
építkezés stb.)
A
tervek szerint A vér meséi lett volna a címe (Lucian
Blaga egyik verséből) a nagyszabású játékprogramnak, mely magyarul
és angolul is egyszerre készült volna el, egy hatalmas (jópár
ezer részletesen felépített helyszínből álló), kidolgozott, tagolt,
minden addiginál valóságosabb és élőbb, akár több játékossal (hálózatban,
MUD-szerűen) játszható mesterséges univerzummal, egy minden addiginál
intelligensebb és természetesebb és sokoldalúbb szövegértelmező
algoritmussal, ráadásként ehhez hozzáadott, intuitív grafikus
irányítási felülettel (amit persze nem lett volna kötelező használni,
de jelentősen megkönnyítette volna a játékot), tonnákban mérhető
mennyiségű irodalmi szöveggel, és mitológiai háttértartalommal,
komplex logikai feladványokkal és fejtörőkkel, a végtelenbe nyúló
játékmenettel és játékidővel… Mindezt úgy, hogy egy közönséges
486-oson is elfut (azon fejlesztettem ugyanis); a világ legnagyobb
és legjobb szöveges kalandjátéka. Nem valósult meg, mert annyi
kellett volna hozzá, hogy valaki biztosítson számomra egy szerény
anyagi hátteret a néhány évig tartó fejlesztéséhez. (Aztán persze
lehet, hogyha megvalósul, nem is játszott volna vele már a kutya
sem…)
Esetleg,
egy más jellegű – modernebb és másként programozott – környezetben,
másféle hozzáállással és filozófiával, még megismételhető és felújítható
volna ez az egész „kaland”; talán egyszer, ki tudja… (Csak amolyan
L’Art pour L’Art…)
Olessák
Róbert (2010)
| |
 |
A
vér meséi |
2011.09.01. |
 |
 |
| |
TAPLO
kalandjáték-rendszer (befejezetlen, 1997-2001) |
|
