A sejtelmesen sötét égbolt
lámpásokkal fűszerezett
ködfüggönyén át
korongtestét megremegtetve
előbukkan
ezüstkaréjba öltözött
Hold-testvérem.

Ó, bár cserélhetnék fivéremmel,
s nyújthatnám sugaramat csóvaként
kedvesemnek ablakába!
S füröszthetném gyermekien
édes arcát éjjelente mámorában.
S adhatnék neki nyugodalmas álmokat,
s küldhetnék hozzá
mosolygós dallamfoszlányokat,
hogy szájának szögletében
ráncai kisimuljanak,
s fáradt testének porcikái
boldog, csendes pihenésben
elcsituljanak.

De én a Nap lánya vagyok,
s delelő fényem szemeit
elvakíthatja,
s nem olvashatja ki
esdeklő tekintetemből
vonzalmam mámorát.
Csak én gyönyörködhetem benne
langyos éjszakákon át.
S ha eljő az alkony,
és pihenni térek,
lehunyt pilláim mögül is
arcára nézek.
S így csitul el halkan
vágyamnak ereje.

Szűcs Zsóka