Paulinyi
Tamás, a Szintézis Szabadegyetem alapítója és vezetője, az iskolával
és az azt életre hívó közhasznú egyesülettel együtt indította
el annak kezdetektől fogva mindmáig szerves részét képező sámándobkörét
1997-ben. Mint újságíró, író, költő és tudományos parapszichológiai
kutató, természetesen már az azt megelőző években is komoly érdeklődést
mutatott az ún. neosamanizmus nemzetközi kultúrköre és helyi kultúrjelenségei
iránt, s minthogy nem sokkal korábban több hasonló hazai kezdeményezés
is megjelent a színen, mintegy a műfaj afféle úttörőiként, hát
nyilván ő sem akart kimaradni az eseményekből… A Somogyi István
és Sólyomfi-Nagy Zoltán által a ’90-es évek során alulról építkező
módon elindított (tipikusan házi, „csináld magad” jellegű) és
ősi sámán/táltos hagyományainkat is egyúttal élesztgetni próbáló
dobkör-mozgalom első fecskéi közt a Szintézis Sámándobkör elég
hamar felbukkant. E körök általában nyitott, laza szervezetű baráti
társaságok, ill. klubok, kik a saját lehetőségeiket közösen megélni
kívánás szándékával jönnek össze: a – lehető legegyszerűbb – hangszereiket
is mind saját maguk készítik, ezekhez a szibériai vagy az észak-amerikai
(vagy akár a régi magyar) dobok alaptípusait és mintáit véve alapul,
amiképpen más hasonló népi hangszereket is. Mindezeken keresztül
a Földhöz és a Természethez fűződő benső kapcsolatunkat ápolva,
és a hagyományok mögött rejlő általános bölcsességet újraéleszteni
szándékozva magunkban – továbbá egy elementáris közösségi élményt
megélve. A Szintézis Egyesület dobköre afféle nyitott klubként
a kezdetektől fogva végigkíséri az iskolát, átlagosan kéthavonta
tartott összejöveteleinken bárki tetszés szerint részt vehet a
közös improvizációban, vagy a dalok éneklésében. Továbbá az évek
során a körön belül kialakult egy néhány főből álló kisebbfajta
„törzsmag”, önálló együttesként saját előadásokat, fellépéseket
is vállalva. A számaink jórészt saját szerzeményeink (bár akadnak
köztük tradicionális témák is, vagy más hasonló társaságok átvételei).
Többek
között Szathmári Botond vallástörténész is készített egy rövid,
ámde jól sikerült könnyű tanulmányt a neosamanizmus (és azon belül
is az ún. „nagyvárosi sámán” jellegzetes figurája) világjelenségéről,
mely az interneten több helyen is hozzáférhető (Táltosok a
XXI. század hajnalán címmel). Érdemes végigolvasni eredetiben
a művet; amit most itt kiemelnék belőle, hogy megemlíti azt a
két alapműként aposztrofált könyvet, melyek ezt a nemzetközi fellángolást
a valószínű legjelentősebb módon elősegítették: Mircea Eliade:
Samanizmus. Az extázis ősi technikái (1951) és Carlos
Castańeda: Don Juan tanításai (1968) című írását. Ugyancsak
foglalkozik tömören az 1970-es évek óta fokozatosan afféle „ős-guruvá”
kinőtt két újvilági antropológus és néprajzos: Michael Harner,
és tanítványa, Jonathan Horwitz (kinek neve számos helyen – és
így Botondnál is sajnos – tévedésből „Horowitz”-ként szerepel)
munkásságával. Kettejük közül is az első volt az, aki 1986-ban
(Hoppál Mihály meghívására), majd pedig az utóbbi, ki 1991-ben
Budapesten járt, és tartott meg a témában pár tréninget. Túlnyomórészt
ez volt az az egyik olyan elsődleges kútfő, ami aztán több hazai
kulcsfigurát (többek között Somogyi Istvánt, Sólyomfi-Nagy Zoltánt,
Grandpierre Attilát, Laár Andrást vagy akár még Mireisz Lászlót,
és Paulinyi Tamást is… stb. stb.) „beindított”, azaz – mondhatni
– szellemileg „megtermékenyített”; illetőleg elszórta az első
apró szikrákat e szertartásra szomjas magyar ugaron… (Ámbátor
ezt jócskán megelőzte már a Cseh Tamás által Bakonybélben rendszeresen
tartott indiántábor 1961-től kezdve.) E visszafordíthatatlan kezdeményezések
később nagyon is életképes módon továbbműködtek és tovaterjedtek,
s mostanra már kisebb-nagyobb dobkörök és sámánklubok, kreatív
önképző- és tánckörök, és hagyományteremtő és -őrző újpogány,
újtáltos, javas társaságok egész tucatjai virágoznak és növekednek
színesen és gazdagon, egyre újabb formák felé terelődve, szerte
mindenütt az országban. Két legszebb vonása e mozgalomnak tán:
a természetközelisége és a keresetlen egyszerűsége. Utóbbi alatt
az értendő, hogy bárki előtt nyitva áll a módszer: a szükségelt
eszközök akármelyik háztartásban házilag is elkészíthetők, és
a felhasználásuk sem igényel különösebb előzetes tanulmányt vagy
gyakorlati előképzettséget semmiféle téren.
Amikor a Paulinyi által 1997-ben megszervezett Szintézis Szabadegyetem
első évfolyama elindult, már állandó és szerves részét képezte
annak saját, különbejáratú kis sámándobköre, mely – az iskolával
együtt – mindmáig töretlenül működik. Ez afféle – jelenlegi formájában
kéthavonta összeülő – nyitott klub, mely bárki érdeklődő előtt
nyitva áll, ki bárminemű használható hangeszközzel felszerelve
érkezik (ez lehet akár csak a saját torka is…) és legalábbis némi
affinitást érez magában a neosamanizmus légköre iránt. (Ld.:
Szintézis Szabadegyetem, a Kapcsolatoknál.)
Olykor
maroknyian lézengünk a teremben, míg máskor – meglepetésre – a
létszám több tucatra duzzad fel. A pillanatnyi összetétel éppen
ilyen kiszámíthatatlan módon változik. Akad azért néhány törzstagunk,
és vannak alkalmanként vissza-visszajáró kedves vendégek. (Jóllehet
a kialakult atmoszféra nem elsődlegesen a jelenlévők mennyiségén
múlik… természetesen.) Aztán ott van Cserkút, a Cserhátszentivántól
néhány kilométernyire eldugottan fekvő erdei tanya, mely hazánk
legtöbb rokon szellemiségű társasága szemében is valóságos szentélynek
és kultuszhelynek számíthat. A festői szépségű hegyvidéki völgyben
összefolyó
néhány forrás, patak találkozásánál egykor régen vízimalomként
is működő, ma kicsiny kemencével fűtött parasztházzá alakított
remetelak a tölgyerdő mélyén, hűvös, csendes, füstös magányban,
a tűzzel, Somogyi István és az Arvisura Színház korábban volt
főhadiszállása, mely manapság a befelé törekvő, elmélyülést kereső
félrevonulókat fogadja be napról napra magába. Tamás is – egész,
fagyos téli hónapokat végig kihúzva – ott írja a regényeit például;
vagy kis csoportunk eltölt benne olykor nyaranta egy pár napot.
Mióta
a kör létezik, nemcsak önmagáért létezik, de külső szereplést
is vállal. Kialakultak a saját dalok, számok – énekkel vagy anélkül
–, amelyek már színpadon is előadhatók és felvállalhatók. Kezdetben
ez puszta improvizációból állott, amihez a szöveg és a letisztuló
dalszerkezet utóbb adódott csak hozzá. Ennek nyomán formálódott
ki az az öt főből összetevődő kis együttes is, akik ezeket a szerepeket
többségében vállalják (Paulinyi Tamás, Fürjes Katalin, Takács
Tilda, Szűcs Zsóka és Olessák Róbert), bár alkalmanként ez a létszám
szintúgy kiegészülhet még másokkal. (Számos elnevezést próbáltunk
már ráaggatni magunkra, ám végső soron egyikük sem vált be igazán,
így továbbra is jobb híján csak Szintézis Sámándobkör maradtunk…)
Részt vettünk már különféle táborokon, naptáncon és tűzönjáráson,
ilyen-olyan napéjegyenlőségi vagy napfordulói ünnepeken, természetgyógyászati
vagy ezoterikus fesztiválokon; doboltunk már együtt a fent említett
Somogyi/Sólyomfi-féle társaságokkal, vagy azok egyik legtehetségesebbnek
tűnő utódjával, a Fehérholló Öskü által vezetett Tűzmadár Táltos
Dobkörrel, a Laár/Mireisz-féle Javas Zenével, a Tűzforrás együttessel
(szintén olyan „Laár-projekt”), sőt egy-két ízben még a VHK-val
és a KFT-vel is… (Az Olof Palme-házban egyszer fatörzsekhez ügyetlenül
hozzádrótozott sámándobokon és félkész állapotú – akkor még egyelőre
„nemhivatalos” – taiko dobokon eléggé gyanúsan összevissza doboltunk
holmi tucatmódosító szerek hatása alatt, egy ún. Rituális Színházban,
amelyet a közönség állítólag élvezett; máskor pedig Sebeők János
ceremóniaversként szavalta az Afrikát.) Perzsa törzsi hastáncosokkal,
vagy ősmagyar lovasíjászokkal; népzenével, néptáncosokkal; elektronikus
goa zenével; a nemzetközi Rainbow Tribe-bal (Balatoni Boli révén),
krisnásokkal, buddhistákkal… stb. Egy-kétszer a rokonlélek Turunga
didgeridoo-körrel; a hazánkba látogató Devalonnal; és persze a
saját egyéb köreinkkel is (Kiyo-Kito, Stonehenge). A belterjes
klubélet és e „betársuló” külsős fellépések mellett azonban az
évek során egyre gyakrabban szoktunk immár komplett saját műsorral
is feltűnni.
Nem
más, mint a – belső világunkban zajló – szellemi és lelki tapasztalatszerzés
folyamata ez. Talán egy-két emelkedett – sőt esetenként transzcendens
– pillanatot is sikerült az évek során megélni, melyek emlékét
a részvevő felek egyike sem cserélné el már másra. No és persze
voltak olyan alkalmak is, melyek végül – utólag még némi szégyenérzettel
is párosuló – holmi alkoholgőzös, elmebeteg káosszá és fékevesztett,
elvadult, infantilis tombolássá fajultak. Az ártatlan és ártalmatlan,
elmélyült és ünnepélyes, természetjáró-hagyományőrző pathetikus
filozófus-kör; és a kivetkőzött, szélhámos, és őrjöngően szilaj-duhaj,
állatias csürhe – két olyan magától értetődő arca ez az Emberi
Lénynek, mely csupán a felszínes és kívülálló szemlélődő számára
tűnhet kölcsönösen kizárónak, ellentmondónak. A kisarkított szélsőségek
közt pedig az egyedi átmenetek sokszínűen megélt pillanatnyi szivárványskálája
feszült mindig is. (Az alsó és a felső világ megjárása nem létezhet
őszintén és hitelesen maga ellentételezése nélkül sem…)
Az
igazság – és a földre szállás – kedvéért mindazonáltal persze
be kell vallani még azt is, hogy ez a mi kis szerény, úgymond
„városian vidékies” kopottszárnyú dobkörünk, hát, éppenséggel
valamelyest belterjesebb, zárkózottabb, elvonultabb, borongósabb
hangulatú hely, mint másoké; inkább olyan, mint egy esős délután;
és nem annyira lelkesítő, üdvözült néptömegeket drámaian felkorbácsoló
és magával ragadóan eksztatikus megmozdulás, mint amilyenek például
a Somogyi István-féle átszellemült szeánszok voltak régebben a
budai Várban, alkalmasint több száz emberrel… Inkább csupán önmagunknak
csináljuk – inkább klub, mint együttes –, de mi azért jól érezzük
benne magunkat.
Végső
soron beskatulyázhatjuk az egész dolgot úgy, mint zenei előadást
is. Azonban ez – legalábbis – mindenképpen pontatlan. Nem kimondottan,
s nem is mindig „zenei”, hisz e téren leggyakrabban inkább énekről
és ritmuskíséretről lehet szó; s még csak elsősorban nem is „előadás”
(mely egy befogadó, passzív közönségnek szól), hanem inkább közös,
nyitott szertartás vagy ünnep, melyben minden jelenlévő tevékenyen
részt vehet és részt is vesz. Egyúttal egy példamutatásnak is
szánt kezdeményezés.
Olessák
Róbert (2010)
Stonehenge
2011.07.07.
Stonehenge
Ősritmus Társulat
Kiyo-Kito
Taiko
2011.07.07.
Kiyo-Kito
Taiko
Együtteseink
brosúra (2010)
2011.07.07.
Rövid
ismertető brosúra (Kiyo-Kito, Szintézis és Stonehenge) (0.4
MB)
