Kiyo-Kito Taiko

 

A Kiyo-Kito Taiko első (és hosszú ideig az egyetlen) taiko dobcsoportként jött létre Magyarországon (sőt – amennyire tudjuk ezt – az egész közép-kelet-európai térségben), hivatalosan 2000. március 21-én, a tavaszi napéjegyenlőség hagyományos napján alakulva meg a második évezred legutolsó évében (bár „nemhivatalosan” már egy kicsit korábban is létezve). Egy-egy saját szervezésű nagykoncerttel ünnepeljük meg ezt azóta is évente (a Tavaszhozó Dobünnep a Pataky István Művelődési Központban). Első albumként 2006-ban adtunk ki egy Kaleidoszkóp című promóciós élő koncertválogatást CD-n és DVD-n, mely saját eszközökkel készült. (Ezt megelőzően is készültek már promóciós kép- és hanganyagok 2002-ben és 2003-ban, ám azokat minőségileg nem éreztük eléggé vállalhatónak, így nem terjesztettük széles körben őket.) A csoport eredeti alapítója Paulinyi Tamás volt (újságíró, író, költő, tudományos parapszichológiai kutató), ám azóta egész sor zenész vagy más alkotóművész megfordult már benne. Például Faragó Béla (zeneszerző), Bodnár Pál (aki korábban már Amerikában is taikózott), László Júlia (grafikus tervező), Varga Tamás (jazzdobos) stb. Jelenleg a vezetőség Laár Dávid (képzett jazzdobos) és Takaku Keijiro (egy kiváló műveltséggel bíró univerzális tehetség, aki többek közt tekerőn is magyar népdalokat játszik) kezében van. Utóbbi az egyetlen japán tag; mindenki más magyar. Az egész projekt mindenestül, teljesen a magunké – beleértve a hangszereink és a hangfelvételeink készítését, vagy a fellépések szervezését is.

   

A taiko műfaj maga ugyanazt a fura kettősséget mutatja, mely több más – általunk művelt, vagy éppenséggel elindított – tevékenységre is jellemző: egyszerre modern és régi, egyszerre bír önkényes és szigorúan szertartásos lenni; egyszerre ölt globális és helyi jelleget is magára. A taiko dobok igen hosszú múltra tekintenek vissza: ezer évvel ezelőtti feljegyzésekben is már említik őket. A taiko (vagy wadaiko, vagy daiko) jelentése egyszerűen: japándob (az odaiko jelentése pedig: nagy dob). Történelmileg a japán környezetben kialakult dobkészítő hagyományok gyökereit még régebbre, Kínába és Indiába, Belső-Ázsiába vezetik vissza. Csakhogy eredetileg e hangszereket nemigen alkalmazták sem csoportban, sem más hangszer kísérete nélkül; hanem inkább tágabb, hagyományos zenei környezetbe ágyazva: szertartásos (ünnepi), vallási, udvari és népzenei célokra. Ezekben a helyzetekben többnyire a wadaiko mint kísérő- és szólóhangszer jelent meg.

A múlt század közepén, a második világháborús sokkból alig-alig ébredezve, miközben a világ másik felén (Európában és Amerikában) ugyancsak más, korszerű zenei stílusok keltek életre, egy Oguchi Daihachi nevű japán jazzdobos találta ki, hogy a tradicionális hangszereket merőben újszerű és rendhagyó – sőt, mondhatni, radikális – módon kezdje használni. A recept kábé úgy hangzott: legyen csak egyféle hangszer, abból pedig sok… Miután az elképzelés velejárója a relatíve egyszerűnek tűnő megvalósíthatósága, és annak „csináld magad” házi jellege (vagy legalábbis arra való könnyű átültethetősége), továbbá a nyitottsága (nincsen benne semmiféle szigorúan értelmezett stílusbeli megkötés vagy korlát, ezért bármilyen más zenei vagy kulturális környezettel átfedésbe hozható), nem meglepő, hogy rövid úton elterjedt, és népszerűvé vált. A következő néhány évtizedben dobcsoportok ezrei alakultak Japánban, majd nemsokára átlépte a határokat is a mozgalom: megjelentek első hívei az USA és Európa nyitottabb és fejlett államaiban (elsősorban Angliában, Németországban és Hollandiában, bár azóta már másutt is). Közép-Kelet-Európában – mint tudjuk – más világ volt még, így hosszú ideig várni kellett rá, hogy „begyűrűzzön” végre ide is… A magyar Kiyo-Kito volt az első; jó darabig pedig – még további hosszú éveken át – nem is akadt más.

Első ízben természetesen a – kisebb, és műfajilag (még) egyszerűbb és általánosabb – sámándobok hódítottak tért. 1999 végére például a Szintézis Szabadegyetem sámándobköre – a taiko csoport azóta is önállóan jelenlévő közvetlen és szerves előfutára – immáron több, mint két esztendeje tevékenyen működött, és megfogalmazódtak benne a lehetőségeik körének további bővítését célzó szándékok. Először egy világutazós tévéműsorból (az ex-Monty Python-tag Michael Palin tolmácsolásában) hallottunk a taiko stílusról, ami tüstént olyannyira megtetszett, hogy nekiláttunk felkutatni minden róla szóló információt. Pont valami hasonlóra készültünk (felbőrözött boroshordók készítésére), és lelkesítő volt látni, hogy már ennek kialakult technikája van. (Paulinyi Tamás mellett Székely Tibor neve említendő ide első számú ötletgazdaként.)

Miután a „projekt” – lévén alulról jövő, civil, házi kezdeményezés, és nem valami menedzselt és megtervezett dolog – semmiféle támogatásra vagy más működési keretre nem számíthatott senkitől, és ráadásul hétköznapi emberekből állott (azaz lényegében véve egyikünk sem tanult előzőleg zenélni, vagy gyakorolt volna bármi hasonlót), így szó szerint teljesen a nulláról kellett elkezdeni mindent. Ki kellett találni egy stílust, megtanulni dobolni, számokat írni, elkészíteni a hangszereket magunknak, a ruhákat, és mindent, ami még a működéshez kell (fellépések szervezése, próbahely, és anyagi háttér stb.); mind egyszerre. (A Szintézis maga – ami néhány embert jelentett – e szempontból gyakorlatilag megegyezett a Kiyo-Kitóval, és ugyancsak még alakult és építkezett, tehát ugyanez a folyamat zajlott le egy más síkon.) A névválasztás éppen ezt a kiinduló álláspontot fogalmazza meg: eredetileg egy magyar szóösszetétel, ami csupán japánosan hangzik: „kiokító” – azaz önnevelő, öntanító; saját magát tanító… Kicsit később derült ki (azaz egyik tagunk, japán szakos egyetemista hallgató lány, Kuttner Vera kiderítette), hogy a szónak japán értelmes jelentése létezik: „visszatérés az ártatlansághoz” vagy „visszatérés a tisztasághoz” (esetleg a „tiszta hanghoz” – emellett többféle további értelmezése is lehetséges, mivel régies és ritkán használt szótagokból áll).

   

Először is tehát összegyűlt egy lelkes – húsz körüli tagot számláló – kis csoportosulás, mely csak annyit tudott mindössze, hogy valami „nagy” dologra készül… Ennek érdekében saját zsebből összeadtunk annyi pénzt, hogy a legfontosabb, közös kezdés meglegyen: megrendeltünk öt darab méretes, nagy, súlyos akácfa hordót egy kádártól. Két aránylag kisebbet (ebből lett a két nagado-daiko), két közepeset-nagyobbat (a két chu-daiko), és egy kimondottan megalomán példányt (az odaiko). Csakhogy ez még önmagában véve semmi: a hordókat ugye teljesen más jellegű felhasználásra gyártják, mint tudjuk, emiatt még tetemes mennyiségű pluszmunkát igényelt, hogy a mi célunkra alkalmassá tegyük őket. Meg kellett erősíteni őket kívülről is (hogy a dongák ne essenek szét, egy-egy mélyen bevésett és behegesztett vasabronccsal vettük körbe őket mindkét szájnyílásnál – Szakács Gábor tagunk szakértelme segítségével); no és belülről is persze (üvegpaplan és műgyanta bélés tartja össze mindegyiket teljes belső felületükön). Ezek után alaposan lecsiszoltuk őket kívülről, majd pácoltuk és lakkoztuk… Tamás – mint volt keramikus kézműves – nekilátott bronzfogantyúk tervezésének; ez azután szintén hosszútávú elfoglaltság lett. (Több év múlva készült el…)

Még csak ezek után jött a korona: a bőrözés. Ehhez pedig ki kellett találni, hogy egyáltalán milyen technikával, módszerrel, milyen fajta bőrrel, milyen kárpitosszeggel stb. és hogyan történjen. Többszöri nekifutásra és hosszas kísérletezések árán csiszoltuk ki megfelelőre a megoldást. (Például külön speciális feszítőállványokat kellett barkácsolni hozzá.) Ezenközben kisebb dobokat (shime-daikókat és okedo-daikókat, azaz menetdobokat) is készítettünk magunknak, és megpróbáltunk beszerezni más eszközöket (például pár cintányért). Gyakorlatilag az első egy-két évünk ezzel telt, illetve az alapütemek és a ritmusok gyakorlásával. (Utána is jópár évig folytatódott még az építkezésünk… Mondhatjuk, hogy soha nem ér véget.)

Szigorúan megítélve persze rá lehetne fogni minderre, hogy nem teljesen autentikus. A „nagyon igazi” és ős-hagyományos taiko dobok Japánban egy sok-sok évszázados, külön szakértelmet, sőt teljes életművet megkívánó, rettentően elmélyült és komoly kézmű-iparágban születnek. Különleges fafajtákból, mint például az ún. keyaki (japán gyertyánszil, vagy latin nevén zelkova serrata), gyártják őket: ez a fafaj több száz (sőt több ezer) évig élve több méteres átmérőjű törzsvastagságra tesz szert, mely kivágása után is még tíz-tizenkét évig tartó szárítást és utókezelést igényel, hogy alkalmas legyen… S ebből készül, egy darabból (!) egy dobtest; nem dongákból. (A legnagyobb ismert odaiko szájnyílása kb. 2.7 méter, egy más technikával pedig 3.7 méter körül van…) Azonban ez nemcsak időigényes, de igen drága is: egy-egy ilyen készre gyártott taiko dob – akár kisebb – értéke átszámítva minimálisan is több millió forint körül jár. Mivel ott sem tudja mindenki megfizetni ezt (és ily tömegben pedig ma már nem is volna lehetséges hagyományos módon gyártani), ezért túlnyomórészt ott is inkább egyszerűsített és dongás szerkezettel készül el a legtöbb dob. (Kivéve a különösen igényes és ritka célú példányok.) Tehát nekünk sincsen semmi okunk sem a szégyenkezésre: egy-egy átlagosabb, hétköznapi, hitelesen „eredeti” taiko dobhoz képest is a mi hangszereink kimondottan szépek, kimunkáltak, jók. (Ráadásként egyediek is.)

László Júlia tagtársunk nevéhez fűződnek az első ruhaterveink, s – mint grafikus – későbbi illusztrációk és rajztervek; ráadásul egyik legjobb számunk is (az Asa No Arashi). Eleinte persze számaink se voltak még… Különféle gyakorló videókról, vagy más elérhető eredeti anyagokról szedtünk össze más csoportok által gyakran használt tradicionális témákat és motívumokat, amelyeket megpróbáltunk saját kompozícióba foglalni, majd ehhez hozzáadni fokozatosan a saját ötleteinket. (Ebből lettek például a Ren-shu és a Matsuri, meg más számok.) Az első önálló dalok közt volt továbbá a Paulinyi Tamás által jegyzett Égi ménes és a Kiai is. A csoporthoz hamarosan csatlakozott kis időre Faragó Béla (ismert tablajátékos és zeneszerző, a Bárka Színház tagja), aki számírásban sokat segített. Szintén nagyon sokat köszönhetünk Bodnár Pálnak, ki az USA egyik államában felnőve és ott végezve (Stanford Egyetem), majd hazatérve, megismertethetett bennünket a saját egyetemi taiko csoportjában alkalmazott stílussal és ütéstechnikákkal; néhány évre kineveztük művészeti vezetőnknek őt. Az első évek számaiból ő írt kettőt is: a Sárkánytáncot és a Végpillanatot. (Előbbiben társszerző volt öccse, Zack, plusz együtt tettünk szólóbetéteket hozzá még; utóbbi pedig Somogyi István felkérésére született az Arany János Vörös Rébék című tragikus balladája nyomán íródott táncjáték drámai tetőpontjára, a főhős kivégzési jelenetéhez.)

   

A Kiyo-Kito első „hivatalos” fellépése annak első születése napján történt meg: 2001. március 21-én, az első Tavaszhozó Dobünnep (ill. akkor még Kikeleti Dobszerda) alkalmával, ami attól kezdve évenkénti visszatérő hagyománnyá vált. (Egy másik ilyen vissza-visszatérő rendezvény a DOB-ban a szív egzotikus ritmusfesztivál a Petőfi Csarnokban, mely három alkalmat ért meg 2003-2005 között.) Mindezek a nagykoncertek a Szintézis saját szervezései, és – bár főszereplő, illetőleg „ünnepelt” – nem pusztán a taiko csoportról szólnak, hanem annak más résztvevő köreiről, valamint az olykor meg-meghívott vendégművészekről is. (2010-ben immáron a tízesztendős jubileumot is elérte.) Az első évtől kezdve rendszeresen fellépünk a Szintézis és a Természetgyógyász Magazin közös karácsonyi rendezvényén is. Az évek során ezenkívül természetesen még jópárszáz kisebb-nagyobb egyéb fellépés is volt; e korai időkben ezek közül kiemelendő a kapolcsi-vigántpetendi Művészetek Völgye, a kaposmérői Kassai Lajos-féle Lovasíjászversenyek, az óbudai Sziget Fesztivál, a kismarosi EFOTT, a ceglédi Nemzetközi Dobos Gála, a győri Nemzetközi Ütősfesztivál… stb. (Később számos harcművész és bonsai, vagy más japán kultúrával kapcsolatos esemény.)

2003-2004 körül, miután már mindkét fent említett nevünk elhagyta a csoportot (bár alkalmanként vissza-visszatértek még… és manapság is akármikor szívesen fogadjuk őket), és új művészeti vezetőre volt szükségünk, csatlakozott Varga Tamás, rutinos és képzett jazzdobos, hogy megint másféle stílussal gazdagítson bennünket. (Ő is szerzett egy-két számot, mint például a Hétkerekű vagy a Nagy folyó.) Aztán utóbb ő is más utakra tért: 2004 végén kilépett, majd megkísérelt saját projekteket alapítani. Ezek deklaráltan részint, avagy teljességgel taiko jellegűek voltak, több néven: Kawatta; Vonuló Madarak; Pawaa Mitaiko stb. Szintén készítettek néhány saját hangszert maguknak, és próbálkoztak saját műsorral (illetőleg vendégszerepléssel, pl. a Shannon.hu kelta zenekarral társulva), ámde egyik sem volt túlságosan sikeres, vagy hosszú életű.

Számunkra a valódi és teljes kibontakozás csak ezután jött el. Miután a kezdeti alapító tagság jelentős százaléka elég hamar lemorzsolódott (noha az a néhány, aki megmaradt, már igen tartósnak és oszloposnak bizonyult), ezek hiányát folytonosan újabb tagok felvétele útján pótoltuk. Az évek során lassan-lassan egyre jobban összecsiszolódó gárda alakult így ki. Ezzel párhuzamosan a hangszerek és más kellékek fáradságos fejlesztési folyamatai is apránként végre révbe értek. (Egész addig szinte minden bevételünk ebbe forgott vissza, lévén igen költséges a munka és a fenntartás.) 2005-2007 közé tehető a relatíve „legsikeresebb” időszak: a legtöbb fellépés, a legjobb hangulatú koncertek és táborok – a sokéves munka végre be-beérő gyümölcse. Elmondhatjuk magunkról, hogy teljesen a saját erőnkből emelkedtünk fel.

Az új művészeti vezető Takaku Keijiro lett, ki azóta is az. A sokoldalú, művelt, évtizedek óta hazánkban élő és a budapesti Zeneakadémiát is elvégzett (többek között tekerőn is játszó) tehetséges zenész egyre jobb és újabb számokat is írt (például a Szekigahara vagy a Kiyo-Kito Bayashi). Ugyancsak egyre tevékenyebbé vált ekkorra egy (korábban már kilépett, majd visszatért) másik tagunk, a jazzdobosként tapasztalt és tanult Laár Dávid, aki hasonlóképp több szám szerzője (például a Tavaszi szél, A szív tánca, a Negyed 7), és a dobok felújításában is ezidőtájt sokat közreműködött.

A 2006-os év volt nagyjából a „csúcs”: az egyetlen olyan esztendő, amelyikben három nagykoncert is elhangzott: a (hatodik) Tavaszhozó, valamint a Nyárköszöntő és az Őszköszöntő Dobünnep. (Mindhárom az időközben szilárd „törzshelyünkké” váló kőbányai Pataky István Művelődési Központban.) Mind a három nagykoncertet bérelt, profi kamerások több állásból felvették, majd az év végén az összegyűjtött nyersanyagokból elkészítettünk egy saját, élő válogatást és egy videovágást DVD-n és CD-n Kaleidoszkóp címmel: ez lett hát a Kiyo-Kito első kiadásra került albuma. (Korábban is készült egy-két promóciós anyag 2002-ben és 2003-ban, viszont azokat még nem éreztük kellőképpen vállalható minőségűnek a nyilvánosság számára.)

Ezzel egyidőben hangfelvételek is készültek. Akkortájt kezdtem befektetni professzionális hangtechnikai eszközök vásárlásába, illetőleg afféle házilagos stúdió-építésbe (részint a Szintézis Paralabor hangszigetelt helyiségét stúdiónak használva). Ezek az eszközök egy részét többek közt a Pataky-koncertekre is rendszeresen odacipeltem. Kezdetektől fogva ápolgatott – ámbár nyilván korántsem „titkos” – álmom volt, hogy valamennyi számunkból egy rendes, profi stúdiófelvétel is készüljön (a mindenféle szedett-vedett élő hanganyagok mellett), amiből egy minőségi stúdióalbum kiadható lenne; azonban az anyagi lehetőségek a megelőző évek során nem tették még elérhetővé a megvalósítást. Ekkor eleinte nekiláttam ennek egymagamban – akkor épp a Hajógyári-szigeten lévő próbahelyünkön – több hónapot eltöltve, melynek eredményeképpen néhány (nem túl jól feljátszott) demófelvételem született. (Sajnálatos módon azonban a kellő együttműködésre – különféle okok miatt – mégsem sikerült utána sort keríteni, így a többi számból nincsen ilyen felvétel, és most már talán nem is lesz…)

Az azt követő évek során együttesünk több tagja is személyes problémáik és a belső súrlódások miatt távozott, és nem sikerült pótolni a helyüket, így egyre jobban leapadt a taglétszám. A 2008-tól elkezdődő általános gazdasági világválság hatására ugyanakkor mind kevesebb fellépési lehetőség adódott, s az igencsak drága próbahelyek fenntartása egyre nagyobb nehézségbe kezdett ütközni… Ezt mi is komoly válsághelyzet gyanánt éltük meg. Ezzel párhuzamban – pontosabban valamelyest korábbtól – Tamást pedig egyre jobban elvonták és lekötötték más irányú teendői, ezért 2008 márciusában ünnepélyesen átadta a dobkörvezetői posztot Dávidnak; majd nem sokkal később visszahúzódott a tartalékos háttértagságba. (Előtte és utána is többen így tettek; 2010-ben például már magam is.) Megérett a helyzetünk a múlt számbavételére és a lezárására… Majd az azt követő megújulásra. Végül is a 2010-es évben egyfajta választóvonal alakult ki.

2010-ben a csapat összetétele a következő nyolc (valójában tíz) személy volt (ábécé sorrendben): Czicze Beatrix, Fürjes Benke Katalin, Kuttner Vera, Laár Dávid, Olessák Róbert, Takaku Keijiro, Urr Zsuzsanna, Vastag Gábor (valamint Paulinyi Tamás, Szűcs Zsóka – mint tartalékosok). A 2010-es tizedik (és jubileumi) Tavaszhozó Dobünnep, vagy másképpen a Nagy Bumm fedőnevű nagykoncert, az együttes (és az esemény, mely egyúttal más köröket is felölel, ld. ott) élete első évtizedének a méltóságteljes lezárása volt. Innentől egy új fejezet nyílik, többek között ezt jelzi egy apró névváltoztatás: a kötőjel elhagyása a névben, ami tehát immár Kiyo Kito Taiko lesz. Ugyancsak egy mérföldkő az új album, a StimmTt! című CD-kiadványunk megjelenése, s még várhatóan pár további változás. Például a honlap megújítása (remélhetőleg mihamarább elkészül), új kinézet, új műsor… Tagbővítés, tagcserék. Jelen cikk itt véget ér; akit érdekel a folytatás, az látogasson el a hivatalos honlapra. (A balra fentebb lévő hármasörvény ikonjára tessék rákattintani.) Vagy a Facebook-oldalra. (A jobbra fentebb lévő „F”-betűre tessék rákattintani.)

 

   

 

Olessák Róbert (2010)


  Stonehenge
2011.07.07.
  
Stonehenge Ősritmus Társulat
  

  Szintézis Sámándobkör
2011.07.07.
  
Szintézis Sámándobkör
  

  Együtteseink brosúra (2010)
2011.07.07.
  
Rövid ismertető brosúra (Kiyo-Kito, Szintézis és Stonehenge) (0.4 MB)
  

Zenék