Beszélgetés
Grandpierre Attilával
–
Kedves Attila, te igen sokrétű ember vagy: csillagász, fizikus,
író, költő, zenész… Összefoglalnád mindezt nekünk?
–
A Magyar Tudományos Akadémia Csillagászati Kutatóintézetében vagyok
tudományos főmunkatárs, területem a naptevékenység vizsgálata.
Ez összefügg egy másik kérdéskörrel: ha a Napnak van tevékenysége,
a Nap öntevékeny, s mint minden öntevékeny rendszer, a Nap is
élő. A harmadik: ha a Nap élő, s a világ csillagokból áll, milyen
természetű a Világegyetem? Mivel nemcsak anyagi, de élő is, sőt
valószínűleg öntudattal bír, így agykutatással és biológiával
is foglalkoznom kell. E hármat pedig össze kell hangolni, a különállónak
látszó ágaknak egy közös tudományos alapot adva. Ehhez filozófiára
is szükség van… Egyetlen dolog érdekel, ám ami hozzá kapcsolódik,
azzal mind foglalkoznom kell. A zene is összefügg mindezzel, elvégre
ezzel teremtettek az ősi kultúrákban az emberek kapcsolatot a
Világegyetemmel, s amennyiben létezik ilyen zene – márpedig az
embernek vannak örök értékei –, úgy igazából az ember ma is képes
lenne olyan zenét létrehozni, mely a kozmikus alkotóerőhöz elviszi,
és engem ez érdekel.
–
A csillagászat iránti érdeklődés indított el ezen az úton, vagy
a zene?
–
Amikor ötéves voltam, bejelentettem, hogy csillagász leszek. Hogy
miért? Mert nekem a Nappal kell foglalkoznom. Az egyetemet elvégezve
ezt már nem tudtam, így sok mindennel foglalkoztam mással, míg
végül ide újra visszataláltam. Ötéves koromban még nagyon jól
meg tudtam állapítani a lényeget. Hétévesen kijelentettem, hogy
énekes leszek. De a zenekarom nyilván nem alakult még ki kora
gyermekkoromban, csak később… Voltaképpen velem született ez a
hivatás, és minden, ami hozzá tartozik. Sokat írtam a Világegyetemről,
megkeresett László Ervin, hogy érdekes dolgokat írok, beszélgessünk
róla. Megbízott feladatokkal, amelyeket igyekeztem ellátni, így
kerültem az agykutatásba. Mondhatni, ez a sors szervező munkája,
ami már túllépi az én effajta képességeimet. Néha csak magától
alakul.
–
Művész vagy és tudós. Ez összeegyeztethető?
–
A látszólagos ellentétnek társadalmi oka van. Tudjuk, pár ezer
esztendeje éltek a mágusok, akik egyként voltak csillagászok,
zenészek, sőt még táncoltak is. Általában véve tudósok voltak,
a Természet ismeretét oktatták és kutatták, a társadalom irányításával
törődtek. Ott ez még egy személyben jelen volt. Ez mutatja, hogy
nem is olyan régen, egy-két ezer évvel ezelőtt az ember még természetszerűleg
teljes volt. Együttműködött a két fele, nem úgy, hogy a jobb kéz
kizárta a balt, a bal pedig a jobbot, és meg volt döbbenve, hogy
jön ahhoz a bal kéz, hogy ő bal kéz legyen. Nyilvánvalóan az ember
két kézzel boldogul a legjobban. De most egy természetellenes
társadalomban élünk, ami nem embernek néz minket, hanem „beszélő
szerszámnak”, vagy más efféle szép lealacsonyító kifejezésekkel
illet bennünket. S egy beszélő szerszámnak nem kell tudnia mindent,
csak amire kitalálták. Magam is éreztem ezt a nyomást, de belső
kényszereim erősebbnek tűntek, és szerencsém is volt, hogy megőriztem
az érdeklődésemet, és ellen tudtam állni.
–
Mégis mit jelent, hogy a Nap élő? Saját személyisége van?
–
Minden élőlénynek van saját személyisége. Ha tetteiből ítéljük
meg a Napot, ahogy egy regény hőseiről is tetteik alapján döntünk,
úgy a Napban életszeretet, öröm, nemeslelkűség lakik, hiszen életadó,
örömre fakaszt bennünket, és egyáltalán, akkor kelünk föl, amikor
a Nap is, többé-kevésbé… A modern társadalom persze e téren is
egyre természetellenesebb, de még mindig fönnáll ez a kötelék.
A Nap lelki életünkkel és az agytevékenységgel, szellemi működésünkkel
is bensőséges kapcsolatban áll: a Világegyetem kozmikus szervezőerejének
közvetítője, legfőbb helyi központja. A kozmikus erők legközelebbi
adóvevője. A személyiségéről lehet a legkevesebbet mondani. Élő
mivoltával több mint egy évtizede foglalkozom; szakértőket, bírálókat
alkalmazó tudományos folyóiratban is jelent meg már erről cikkem.
–
Lehet a Nap természetével foglalkozni?
–
Ennek semmiféle létjogosultsága nem volt a tudomány utóbbi pár
száz évét tekintve. Viszont minden jogosultsága megvolt, hogyha
az ember a tudomány eredeti feladatait nézi, mert a tudománynak
az a feladata, hogy megvizsgálja a Természetet, és a természettudománynak
a Természetről kell szólnia. Ebbe az is beletartozik, hogy a Nap
milyen természetű. Tehát nem vizsgálták meg, mert annak idején
Galilei lepottyantott egypár követ, és akkor megállapították,
hogy ezek szabadon esnek. Majd Newton föltalálta a mechanikát,
s ez annyira sikeres volt, hogy senkiben nem volt meg az a kitartó
érdeklődés, hogy megvizsgálja, vajon attól még, hogy sikeres ez
a Newton-féle elmélet, attól még ez azt jelenti, hogy csak az
igaz, és semmi más nem igaz a világon? Csak ez az egy? Ezt nem
vizsgálták meg. Elmulasztották. Vagy megvizsgálták, de nem jutott
be a köztudatba, elhallgatták.
–
Ha valaki sokfélét csinál, nehezen kerülhető el, hogy felszínessé,
csapongóvá váljék, ha ellenben specializálódni kezd, akkor pedig
szakbarbár lesz, és beszűkül. Hol az arany középút ebben szerinted?
–
Igen, az a helyzet, ha az ember nem foglalkozik elég sok témával,
nem szerez széles körű tájékozódást, akkor az, amit így létrehoz,
lehet, hogy teljesen elhibázott lesz, hiszen nem igazán megalapozott.
Így jár a modern tudomány: egy fizikai világképet alakítunk ki,
s noha ez nem teljesen tévedés – mert, hogy a Világegyetemben
van anyag, nem vonható kétségbe –, ám hogy kizárólag anyag van-e,
már alapkérdésnek számít. Úgy hiszem, a föltett kérdésre ott adható
válasz, hogy vannak lényeges és kevésbé lényeges kérdések. A mai
világ mindinkább részletkérdések felé taszítja az embert. Egyre
szűkebbre szabja a szemellenzőt. Legfontosabb ellenszere ennek,
ha az ember lerázza ezeket a szemellenzőket, és kitágítja a látókörét.
Igen ám, csak akkor ugye el lehet veszni, meg mindennel úgysem
lehet törődni. Egyfajta optikai csalódás áll fönn: nem arról van
szó, hogy teszemazt ugyanúgy foglalkozom az ausztráliai tücsöktenyészetek
olyan fontos jellemzőivel, hogy a tücskök hátsó lábának harmadik
ízülete évente milyen mintázattal bővül vagy nem bővül… Nem lexikális
tudásra törekszem, hanem átfogó világképre tettem szert, mely
sokoldalúan tartalmazza a világ lényegét. A panteizmust, pánpszichizmust,
teizmust, deizmust, animizmust és a többit. A különbség: míg ezek
egy-egy szeletét ragadták meg a világnak, én igyekeztem azt a
valóságnak megfelelően fölfogni, egészében, és ezért egyetlen
eddigi irányzat sem felel meg az enyémnek. Az én világképem kétszeres
hármassággal alkot egységet. A test, a lélek és a szellem egysége
az egyik hármasság. Ez a fizika, a biológia és a pszichológia.
A második hármasság alapja az érzékeinkkel felfogott jelenségvilág,
s emögött egy másik szint, a törvények: azok az állandó összefüggések,
amelyek irányítják a jelenségek viselkedését, mint fizikai, biológiai,
pszichológiai törvények. E három első elv alkot egy egységet.
Kétszeresen is: a valóság három szintje és a tárgykör szerinti:
anyag, élet, öntudat. Megdöbbentem, amikor láttam, hogy Isten
bejön ebbe a tudományosan kialakított világképembe, mégpedig ott,
ahol e hármasságok EGY-et alkotnak. A végső EGY, a Világegyetem
nem más, mint Isten: élő szervezet. EGY-ház szavunk ebből a felfogásból
alakult ki. A törvények és elvek Isten összes tulajdonságát lefedik
– örök, változatlan, transzcendens és immanens, mindenható, mindentudó
stb. –, kivéve egyet, s ez az, amitől az én világképem egyre pontosabbá,
alaposabbá tehető, mindenki számára világosan: a misztikus istenfogalom
szerint viszont Isten nem ismerhető meg; míg nálam az első elveket
és törvényeket meg lehet (és kell!) érteni. Vannak lényeges kérdések,
amitől a többi kérdés függ, és a legfontosabb kérdés a világon:
a Világegyetem természete, hogy élő-e vagy sem. Két kérdés a legfontosabb
mind közül: a Világegyetem eredete és a lélek halhatatlanságának
a kérdése. A Világegyetem eredetének kérdése összefügg a Világegyetem
természetének kérdésével, akárcsak a lélek halhatatlanságának
kérdése, aminek bizonyításáról most jelent meg könyvem. Ha a Világegyetem
halott, a lélek nem élhet tovább – erről szól a materializmus
–, sőt lélek nincs is: ez mutatja, hogy ez az alapja mindennek.
Ami ehhez kell, abban próbálok jártasságot szerezni. Úgy gondolom,
minden ember képes rá, hogy az élet alapkérdéseiben megfelelő
tájékozottsághoz jusson. Elég a józan ész. Csakhogy ez ma ki van
rekesztve a mindennapi életből, miközben a szemellenzők félreterelik
a figyelmünket. Kétezer éve le vagyunk lökve egy szakadékba, és
zuhanunk, legalábbis ami az élet emberi minőségét illeti. Az emberiség
úgy tűnik föl, mint egy nagyon buta légy, amelyik ötvenszer vagy
kétszázszor nekimegy az ablaknak, sőt már neki se megy, mert elkönyvelte,
hogy ő soha nem lesz a Természettel összhangban, az valahol sorsszerű,
hogy a légy nem repülhet ki az ablakon, hogy nem mehet a szabadba…
Képzeljük el ezt a legyet, amelyik elfogadja, hogy hát ez valami
természeti törvényszerűség, hogy egyetlenegy légy sem érhet a
szabadba. Ma körülbelül így néz ki az emberiség szellemi állapota,
hogy ezt elfogadta, lenyelte a békát, hogy úgy mondjam. És szerintem
teljesen tévesen. És én azt szeretném, hogy az ember ne nyelje
le ezt a békát, hanem próbáljon kilábalni, mert ettől ember az
ember. Az az ember, aki beáll a sorba, és azért dolgozik, hogy
pénzt kapjon, illetve a pénznek alárendeli az életét és a gyermekének
az életét, mely lehet, hogy nagyon erős hatás, szinte úgy tűnik,
hogy nem is lehet más, de én úgy fogom fel, hogy az beadta a derekát,
és elveszített valamit. És ez a valami éppen az emberi mivolta.
Emberi mivoltunk azt jelenti, hogy megoldjuk azokat a feladatokat,
amelyek jobb irányba visznek, fölemelő és kiteljesedő irányba,
a természetünknek megfelelő irányban alakítjuk az életünket. Ha
erre nem vagyunk képesek, akkor nem vagyunk érett, egész felnőttek.
–
Vissza lehet ezt a folyamatot fordítani, vagy pedig az ember már
nem nagyon tehet mást, mint hogy csak kétségbeesetten csápol,
és megpróbálja magára felhívni a figyelmet?
–
Persze, ezt vissza lehet fordítani, illetve nem is az a lényeg,
hogy visszafordítsuk, hanem az, hogy jóra fordítsuk, tehát hogy
megváltoztassuk a lehúzó irányt, a lezüllés folyamatát. Hogy társas
lény mivoltunkban és közösségi mivoltunkban egyaránt magunkra
találjunk. Tehát úgy is, hogy képesek legyünk beleszólni abba,
hogy a saját életünket hogyan alakítsuk közösségi színtéren is,
tehát a társadalom alakításában is jelentősen meg kell változtatni
azt a lehetetlen helyzetet, hogy a demokrácia égisze alatt lényegében
senki sem tud beleszólni abba, hogy merrefelé megy a világ.
–
Az alapján, amit mondtál, az a benyomásunk, hogy egy nagyon erős
egyéniségű ember lehetsz, akit nem a körülmények alakítanak, hanem
saját maga tudja alakítani a körülményeket.
–
Én azt gondolom, minden ember képes arra, hogy a világ és az élet
legfontosabb alapkérdéseiben lényegében megfelelő tájékozottságot
szerezzen. Ehhez a józan ész elegendő – ha helyén van a lélek.
Csakhogy a lélek sincs a helyén, kétezer éve, és a józan ész egyrészt
ki van rekesztve, másrészt ami marad belőle, azt nem használjuk.
Azért, mert közben működnek a szemellenzők, amelyek félreterelik
a figyelmünket. Tehát én úgy gondolom, hogy nem lehetetlen megszerezni
és kivívni e tudást, bárki megteheti. Nekem még külön előnyöm,
hogy én csillagászattal is foglalkozom, ráadásul a zenei tapasztalataim
révén és az egyéb tevékenységeimből is sikerült olyan széleskörűen
megismerni a világot, ami aztán segít ahhoz, hogy egy sokkal átfogóbb
és a valóságnak megfelelőbb képet alkossak róla, mint azok, akik
csak fizikával foglalkoznak, és akik nem tudnak képet alkotni
a világ egészéről.
–
A zene mit jelent számodra?
–
A zene maga a legközvetlenebb kapcsolat a Világegyetemmel. Sok
erőt kapok a zenétől. Erős, személyes kapcsolat a mozgató alkotóerővel,
amit érzékelek magamban, ami felé haladok. A zene maga az érzésvilág,
mely erőt ad. Épp tegnap volt találkozóm egy zenésztársammal,
akivel új zenekaron dolgozunk, mely remélem, még idén megalakul,
s úgy néz ki, már történt egy-két lépés, világos az út, amelyen
haladni fogunk. Remélem, hamar túl leszünk a próbákon, és akkor
már mondhatjuk, hogy létrejött a zenekar. A VHK lényege fog megújult
formában, tisztább, erősebb alakban megjelenni, de nem elektromos,
hanem ősi népi hangszereken. Neve – terveink szerint – Vágtázó
Csodaszarvas lesz. A VHK zenéjének közel fele ősi népzenei
alapokra épült. Ösztönösen, tudatosan egyaránt. Ha nagyon akarnék,
se csinálhatnék mást, mert ösztönösen ez jön belőlem. Visszatérés
a tiszta, még manipulálatlan zenéhez, ahhoz, amely ezer évekkel
ezelőtt is világított, és ami ezer évek múlva is világítani fog.
–
Nyilván azért veled is előfordult, hogy nekiröpültél az ablaküvegnek.
Hogyan viszonyulsz ahhoz a Grandpierre Attilához, aki téved? Haragszol
rá?
–
Hát azt nem mondanám. Tulajdonképpen törvényszerű, hogy az ember
nem egy tökéletes gépezet, hanem egy emberi lény, aki sokféle
módon, egy gazdag és szinte átláthatatlan őserdőben keresi az
utat, és ez azzal jár, hogy az ember próbálkozik, hogy időnként
zsákutcákba kerül. Ezért nem kell haragudni, úgy gondolom, hogy
ez hozzátartozik a dolgokhoz. A zsákutcából kijutás képessége
lassan a legfontosabb tulajdonság a túléléshez.
Olessák
Róbert, Fekete Zsuzsanna (2005)
(Megjelent:
a Szintézis Újság 6. számában.)