Beszélgetés
Laár András zenésszel, humoristával és buddhista oktatóval
„A
dobot el lehet némítani, és a lant húrjai meglazíthatók, de ki
parancsolhatja meg a pacsirtának, hogy ne énekeljen?” (Kahlil
Gibran: A próféta)
Andrással
közös zenélés kapcsán találkoztunk a Szintézis Szabadegyetemen,
s az iskola kertjében üldögélve próbáltuk megfejteni, vajon milyen
is az igazi Laár András.
–
Kedves András! Nagyon örülök, hogy a zene hangjai összesodortak
minket. Így tán megkaphatjuk a választ arra is, mit jelent számodra
a zene?
–
A kapaszkodót. Tizennégy éves korom óta az elsődleges kapaszkodót
jelenti. Általa tudom megérinteni azokat a dimenziókat, amelyek
miatt az embernek élni érdemes. A zenében végtelen lehetőségek
tárháza rejlik. Régen a zene és a vallás elválaszthatatlanok voltak,
hisz mindkettő valamiféle erőnek a megérintését szolgálta. A hangadás,
az éneklés nem profán szándékból alakult ki, hanem mint beszélgetés,
kommunikáció a világ többi részével. Az ősi világban élő táltosok
dobjaik segítségével akár gyógyítani is képesek voltak. Ők a ritmus
által előidézett révületen át jutottak el egy különleges tudatállapotba.
A zene és a világ kapcsolata mára annyiban megváltozott, hogy
a muzsika sok kis lépésen keresztül egy világi fogyasztói cikké
degradálódott. Mégis bízom abban, hogy újra és újra feléleszthető
a hangoknak ez a mágikus, kapcsolatteremtő ereje. Számomra ez
az egyetlen igazán izgalmas dolog a világon; minden más csak ebből
fakadóan érdekes.
–
Hogyan született meg a javas zene?
–
Mi mindnyájan, akik a Javas Hagyományőrző Kör tagjai vagyunk,
a Buddhista Főiskola szellemi vonzáskörébe tartozunk, akár tanítóként
vagy tanítványként. Jómagam mind a kettő voltam. Szellemi értelemben
Dr. Mireisz László buddhista filozófus áll a centrumban: mindannyiunk
tanára ő. Törekvésünk során a régi javasság mai magyar megfelelőjét
igyekszünk megtalálni. Ehhez fel kellett élesztenünk ezt az ősi
fogalmat, mely már tartalmától megfosztva lebegett a világban.
A javas a létezést szolgálja maga körül, hasznára szeretne lenni
a többi létezőnek. Ezen belül a zenélés az, amellyel magam is
közvetlenül foglalkozom. Ahová végül így eljutottunk, az a három
elemi erő (tűz, víz, föld) finom egyensúlyának megtalálása és
megtartása, mely szinte minden nagy világvallás és filozófia alaptételeivel
összecseng. A javasság tulajdonképpen mindezek lényegi kivonata,
esszenciája. Mi mind azt gondoljuk, hogy az üdv valahol e három
elemi energia találkozási pontjában tud felragyogni, mert nagyon
szélsőséges, kibillent, kaotikus dolgok nem alkalmasak rá, hogy
az ember harmonikusan éljen. Ezért a megoldás mindig is a középúton
keresendő. Amikor 1991-ben az Úszó-tanyára elvonulva, egy téli
időszakot erősen elzárt, magányos állapotban töltöttem, jelentek
meg lelkemben azok a dallamok, amelyekre igazán vágytam; ez pedig
a Tündérzene volt. Egy nagyon inspirált, lelki zenevilágon
keresztül lehetett megérteni, mit jelent az, hogy a muzsikának
varázsereje van. A javasok immár tudatosan alkalmazzák a zenének
ezt a hatalmát, amolyan ráolvasós, szertartásszerű módon. A javas
zene konkrétan szertartászene, ami bizonyos erők megmozdítására
és uralására irányul. Úgy látszik, ebben az inkarnációmban már
csak ezzel foglalkozom, s ezt végig is szeretném járni, ameddig
csak lehet; szeretnék folytonosan ebben időzni.
–
A javas zene talán nem létezne a buddhista tanok ismerete nélkül.
A buddhizmussal való találkozásod köthető-e konkrét eseményhez,
vagy inkább belső indíttatásból ered?
–
Elsősorban belső indíttatásból, bár köthető konkrét eseményhez
is; nevezetesen a Szaturnusz első nagykörének befejeztéhez. Akárcsak
Buddhánál, a nagy vallásalapítónál, az én életemben is huszonkilenc
éves koromban történtek a nagy változások; jóllehet kevésbé radikális
módon. Nálam fogékony talajra hullottak a buddhista tanítások,
bár eleinte még a Krisna-tudattal próbálkoztam, s később a zen
mellett kötöttem ki. Végül is a buddhizmus adott számomra egy
igazán komoly szellemi távlatot.
–
Ekkor még létezett a KFT, ugye?
–
Igen, ezután még öt évig zenéltünk. Az együttes befutott, s én
mindvégig azt képzeltem, hogyha zenélni fogok, s beteljesül tizenéves
álmom, akkor majd boldog leszek. De mégsem így történt. Úgy éreztem,
világi szinten nem maradt több teendőm: lehetnék még híresebb
és még gazdagabb, ám egyszerűen már nem volt értelme; ez már csak
mennyiségi növekedés lett volna, minőségi változások nélkül. Sejtettem,
hogy léteznie kell valamilyen magasabb erőnek; a buddhizmusban
találtam meg ezt. Ez egy nagyon jól működő, a szellemiséget használhatóvá
tevő vallás, mely megérinthetővé teszi valahogy az Istent; eléggé
nagyszabású kép ahhoz, hogy méltó legyen az abszolútumhoz. Nagyon
örülök, hogy megismertem ezeket a tág látókörű keleti tanokat,
mert ezáltal a kereszténység is mindjárt érthetőbbé vált számomra:
milyen helyzetben, milyen értelemben igaz az, amit ők mondanak.
Voltaképpen így még közelebb is kerültem a kereszténység világához,
mint régen.
–
Nagyon sokan kedvelik azt a fajta abszurd humort, amelyet a L’Art
Pour L’Art társulatban képviselsz. Miképpen tudod összeegyeztetni
magadban a buddhizmust azzal a szereppel, ahogyan a színpadon
mutatod magad?
–
Bennem ezzel kapcsolatban abszolút mértékben rend van. A L’Art
Pour L’Art tulajdonképpen tökéletes párhuzamba állítható az én
szellemi utammal, hiszen a humor a természetemből adódik. Hogy
ezt filozófiailag hogyan lehet összeegyeztetni – ehhez a kulcsot
a kezembe a zen-buddhizmustól kaptam. Ez a vallásforma megengedi
magának azt a luxust, hogy az abszurd humort megvilágosító erőként
használja. Léteznek az ún. koanok, vagy adott esetben
haikuk, ezek afféle rövid kis tanulságos történetek,
melyeknek általában humoros csattanójuk van. Egyszerűen kizökkentik
az embert a megszokott vágányról. Az az explicit abszurd humor,
amit mi csinálunk a kezdetek kezdete óta, éppen ugyanez. A koanok
éppúgy a filozófiának a zen-buddhista világnézet talaján kinövő
szellemi vadhajtásai, mint amit a L’Art Pour L’Art társulat is
csinál.
–
A háború és béke kérdése mindig aktuális számunkra. Te hogy vélekedsz
erről?
–
Buddha 2500 éve megmondta: a békétlenség békétlenség által nem
múlik el. A békétlenség csak béke által múlik el. Tehát háborúság,
vér és gyűlölet nem múlhat el másik háború, vér és gyűlölet által;
semmiféle békét nem lehet háborúval kiharcolni. S ezt hogyan lehet
elérni? Egyedül magamon keresztül. Ha magamon belül békét teremtek,
van már egy pici esély rá, hogy máshol is az legyen. Azt tudom
tanácsolni mindenkinek, aki békére vágyik, hogy elsősorban önmagában
teremtse azt meg, és próbálja meg feloldani saját ellentmondásait,
hogy láthassa: ő maga hol van ennyire szélsőségesen szemben önmagával,
miért van őbenne ennyire szétszakadva a világ. Ha eljutunk oda,
hogy ezt a kettősséget feloldjuk mélyen legbelül, akkor van esély
rá, hogy kívül is megoldódjanak a problémák.
– Saját bevallásod szerint is szívesen
jársz közénk ide a Szintézis Szabadegyetemre, előadóként vagy
zenészként, sőt, magánemberként is egyaránt. Mi a véleményed arról
a szellemiségről, amelyet az iskola képvisel?
–
Ha elsőként az iskola nevét vesszük figyelembe, vegyük észre,
mit rejt ez a szó magában. A „szintézis” jelenthet egy olyan szellemi
centrumot, mely köré gyűlve az ember láthatja, milyen sokféle
forrásból tevődik össze az emberi tapasztalat és a tudás. Aki
kivezető utat keres a világban egyre növekvő káoszból, az nagyon
jól teszi, ha idejön ebbe az iskolába. Hiszen itt nagyon sok különböző
irányból kaphat információt, többféle szellemi irányzattal ismerkedhet
meg, és mindezek őbenne egy valóságos, használható tudássá szintetizálódnak.
Paulinyi Tamás szerintem egy nagyon jó küldetést vállalt fel,
és ráadásul jól is csinálja. A szabadegyetem megalapítása óta
egy nagyszerű, embert faragó praxist talált a taiko dobcsoport
képében. Ez a kör – az egész iskola – egyfajta beállítottságú
embereket tömörít egybe, s Tamás őket tehetséges vezetőként fogja
össze. Jól érzem itt magam, szeretek közétek jönni.
–
Végül mit üzennél a lap olvasóinak?
–
Kedves Olvasók, üzenem nektek, hogy ne csak olvassatok, hanem
amivel időközben megismerkedtetek, azt gyakoroljátok és valósítsátok
is meg a saját életetekben. Mert csak az életben megvalósított
tudás hasznos igazán.
András,
ajándékozz meg minket még sok szép Tündérzenével!
Szűcs
Zsóka, Olessák Róbert (2001)
(Megjelent:
a Szintézis Újság 3. számában.)
