Beszélgetés
Dúl Antal teológussal
Az
első tavaszi napok egyikén kerestem fel a Tanárurat. Reméltem,
a napsütés, a levegő illata őt is fellazítja, de nem volt könnyű
dolgom. Roppant odavolt például, hogy a gyerekkoráról kérdeztem.
–
Szerintem ez túl személyes… Elég szétszórt voltam akkor is, mindenbe
belekezdtem, festettem, verseket írtam, csináltam magamnak egy
kémiai laboratóriumot. De hát ez banális dolog, ezek valamelyikét
minden gyerek végigcsinálja. Ebben a korban az ember még mindent
mágikusan lát, a gyerekkor alapjában véve mitikus világképen alapul.
A vegyészkedés ekkor még nem az objektív világ prakticizmusa,
a technikát is teljesen áthatja a mágia, éppúgy, mint minden tudományt
vagy művészetet. Nagyon rossz gyerek voltam, a vallás és bölcselet
a legkevésbé sem érdekelt. A kultúra négy fő pilléren nyugszik:
a tudomány, a művészet, a filozófia és a vallás. Szemben áll a
tudomány a vallással, a filozófia a művészettel, a racionális
az intuitívval, az objektivitás a transzcendenciával. Később jöttem
rá, hogy ennek a négy pillérnek van egy piramis csúcsa, amit Hamvas
Béla hagyománynak mond, és csak ott van a lényeg. Először a tudomány
felé orientálódtam, műszaki középiskolába jártam, de ez teljesen
téves döntés volt.
–
Végül a teológián kötött ki. Ezt tehát nem elhivatottság-érzésből
tette?
–
Abszolúte nem. Kamaszkoromat a technikai érdeklődés határozta
meg. Hamvas azt mondja, ez ebben az életkorban a helyén van, de
a legtöbb ember normális esetben később kinövi. A teológiára is
azért mentem, mert a piramis-csúcsot kerestem. A műszaki látásmód
az „objektív” valóságtól függ. A művészet a reál tudományok világánál
már teljesebb, mivel egyszerűen nem vesz tudomást az objektív
világról, hanem szül és felépít magának egy másikat.
–
Művészettel mennyit foglalkozott?
–
Olykor festegettem.
–
Volt tehetsége?
–
Nem igazán. Talán inkább belső látásom volt. A tehetség általában
úgy fejlődik ki, hogy az ember nagyon szeret valamit, és azt addig
gyúrja, amíg ez a hajlam megerősödik benne. A legtöbb művészt
nem is annyira tehetsége, mint inkább szorgalma emeli ki. Elhagytam
a tudományt, el a művészetet, akkor jött a teológia és a bölcselet.
A teológiát végül is elvégeztem, bár nem szenteltek pappá. Ez
a stúdium nagyon nagy segítség volt, mert végül is bezárta a tudomány
– művészet – vallás – bölcselet négyzetét.
–
A vallás meg a bölcselet végül is nem azonos valahol?
–
Nem. A vallás az érzület dolga, a bölcselet viszont nagyon is
racionális. De a kettőnek vannak átfedései, az igazi közös pontjuk
a metafizikai hagyományon át vezet, ami „a létről szóló hiteles
és egyetemes információ”. Ez a hagyomány mindig az ember alapkérdéseit
kutatja. A tudomány azt kérdezi, hogyan lehet a világot átalakítani,
komfortosabbá tenni. Az élet terhein könnyíthet, de alapjaiban
nem oldja meg a problémákat.
–
Talált valamilyen megoldást?
–
Amikor a teológiára kezdtem járni, azt láttam, hogy a vallással
is baj van, mert autoriter. A tantételeit hinnem kell. Nehéz belátni,
hogy azért, mert valaki kínhalált halt a kereszten, miért segíthetne
rajtam. Bajban voltam az egész struktúrájával, az egész csodálatosan
kimunkált építménnyel, és harmadéves koromra mélységes ateizmusig
jutottam. Akkor ismerkedtem meg egy Hamvas-szamizdattal, és az
visszaadta a szellembe vetett hitemet. „A hagyomány az embernek
visszaadja önmagát”, mondja Hamvas. A teher teher marad, de elviseléséhez
az ember tanítást kap. Más út ez, mint a tudomány vagy a művészet
útja. A mai művészet, mondják, igazságkereső. Hogy a valóságot
hűen tükrözze, lemondott a szépről, de ezáltal a mi apokaliptikus
világunk torz képét tükrözi vissza.
–
És nem így van?
–
Természetesen nem. A talajvesztett európai ide jutott. A nyugati
civilizáció a kifulladás állapotában van, de ettől még az örök
emberi magatartás, a derű és a nyugalom létezik. Hamvas Béla abszolút
derűs ember volt. Kíméletlen harcban állt az eszmékkel egész életében,
de az élő emberrel mindig meg tudott békülni. Szerinte az eszmékkel
folytatott harcot fenn kell tartani, de az emberrel ki kell egyezni.
Az ő egyik alapfogalma ez a bizonyos derű. Láttad-e már a nyári
melegben a fák között átderengeni a tisztáson a napfényt, rácsodálkoztál,
és leültél a fűbe, és élvezted-e ennek a pillanatnak a teljességét,
hát ez a derű. Ez az a bizonyos piramis-csúcs.
–
A keresztény vallás hittételeit elutasítja. Akkor netán buddhista?
–
Nem. Nem vagyok semmilyen vallásnak elkötelezettje, de mindegyikben
jól érzem magam. Bármelyik vallásba, legyen református, katolikus,
buddhista, hinduista, bele tudok helyezkedni, bár emiatt időnként
az igazi hívők nagyon meg vannak sértve. Jézus azt mondta, senki
sem juthat az Atyához, hanem csak én általam. De ezt minden embernek
meg kell értenie: csak az ő saját énje által juthat el az Atyához.
Az Atya és a fiú (te magad) nem kettő. A szellem és a test nem
kettő. „A test tömény szellem.” A háromszög – test, lélek, szellem
– egyetlen valóság. Ahogy a fizikában az anyag, az energia és
az információ lényegében ugyanaz. Egy valóságnak három arca. Hamvas
Béla nekem kinyitotta a kelet kapuit, megnyitotta a múltat, helyre
tette a szellemi tartást, és én akkor megértettem, hogy a gyakorlat
kihűlt elmélet csupán, és az igazi dolgok a legmagasabb tudatszinten
dőlnek el, és csak azután lesz belőle gyakorlat, ház, asztal és
szék. Nagyon egyszerű, tiszta ember volt, figyelt a másikra. Megpróbálok
hű maradni hozzá, mert úgy érzem, hogy a tanítvány egzisztenciális
súlyát a mesteréhez való hűsége dönti el.
–
Nem mindenkinek adatott meg, hogy mestere legyen.
–
Nem, Európában nem alakult ki, és ennek megvan az abszolút egyértelmű
oka. Individualisták, gőgösek vagyunk, felülbírálunk mindent,
míg keleten az alázat és a ráhagyatkozás jellemzi a tanítványt.
Az ember joggal kételkedik, de kételkedni csak belülről szabad,
nem a mester ellen és vele konfrontálva.
–
Nincs itt valami ellentmondás, hogy a katolikus teológiával azért
hasonlott meg, mert szó szerint kellett volna elfogadnia mindent,
ugyanakkor mesterének választ egy halandó embert, és azt nem bírálja
fölül?
–
Nincs. A lényegi elfogadás mellett abszolút felülbírálom, folyamatosan
vitatkozom vele, és látom a gyengeségeit. Nagyon sok szólamú lény
az ember, nagyon sok tudatszint van benne egyszerre, a legmagasabb
szinttől egészen a primitívig. Ezért van, hogy nagyon intelligens,
magas szinten élő emberek nagyon kiéletlenek, törtetőek tudnak
lenni.
–
Egy embernek sokféle arca lehet.
–
Igen, nagyon sok a réteg, mint mondják, van egy hüllő-énünk is.
Buddhában, Jézusban azonban ez sohasem mutatkozott meg. Ezért
tekintjük őket abszolút érvényes emberi modellnek. Ma már az én
problémám is főként a realizáció, és nem az ismeretszerzés. A
tudás életgyakorlatra váltása. A meditáció a nyugodt kedély megtartásának
egyik legintenzívebb eszköze.
–
Meditáció alatt a zen meditációt érti?
–
Nemcsak a zen, hanem a csend meditáció bármilyen formáját, lehet
ez keresztény kontempláció is. A meditáció a kiürítést, az elengedést
gyakoroltatja az emberrel. Joggal mondta Hamvas Béla, hogy mindent
tudunk, egyetlen problémánk, hogy azt meg is kell csinálnunk.
Tény, hogy a tradícióból össze lehet gyűjteni azokat az elemeket,
amelyeket fontosnak tartunk, meg lehet tanulni őket, de aszerint
élni, hát… A szellemi érés során mindenki előbb-utóbb felteszi
önmagának a két kérdést: mi a kötelességem és dolgom önmagammal
szemben, és mi a feladatom a másikkal, a többiekkel szemben. A
válaszok néha egybeesnek, néha nem, de mindkét területen abszolút
melléfogások lehetnek.
–
A reinkarnáció elméletét elfogadja?
–
Én? Szó sincs róla. A mai európai értelmezésben messzemenően nem.
–
Úgy látszik, abszolút hitetlen…
–
Én abszolút hitetlennek az abszolút hívőket tartom. Az egységet
rabolják meg a dualisztikus világnézetükkel. A dualizmus szerint
megkettőzött világban élünk. Fölöttünk az égi emelet, trónussal,
hivatali helyiségekkel, arkangyalokkal, ahol „imakérvényeket”
lehet beadni, a legfőbb ítélőszékhez járulni.
–
De roppant kényelmes, nem?
–
Hát nagyon kényelmes, persze. De csak addig, amíg az ember az
egység tudatára fel nem ébred.
Eddig
tartott a beszélgetés. És most tőled szeretnék kérni valamit,
Emánuel, pedig te vörös-fehér vagy, és én a macskákban a cirmosakat
szeretem. Azt szeretném, ha vigyáznál a gazdádra, és ha mondjuk
tévedésből tejecske helyett halízű zöld teát tölt a tálkádba,
ha odacsapsz is a kezére, behúzott körmökkel tegyed, párnás manccsal,
ne karmold meg. Fogadd el, olyannak, amilyen, neked talán sikerül.
Vigyázz, Emánuel, a gazdádra nagyon.
Fekete
Zsuzsanna (2000)
(Megjelent:
a Szintézis Újság 1. számában.)
