A
lányok sokan voltak, kacagtak, szépek voltak, és véresek. Boldog
kielégültséggel dőltek le a pázsitos mohás fűre, megfeszült, felgerjedt
izmaik lassanként elernyedtek, heves indulataik lehiggadtak, zöld
macskaszemükből kihunyt a ragadozó fény. Vadászni voltak a hegyekben
egész nap, de most tegezeik, dárdáik szanaszét hevertek körülöttük.
Időnként néhányan fejüket magasra emelve élvezték áldozataik húsának,
bőrének izzadt-véres, nehéz párolgását, az orrcimpáik kéjesen
meg-megremegtek. Iphigénia a csapat szélén üldögélt, és éppen
fürödni készült a közeli forráshoz, amikor felfigyelt egy kis
neszre. Tőle háromlépésnyire egy hatalmas szarvastehén teste feküdt,
fejének apró kis rángása mutatta csak, hogy van még benne élet,
de már csak egy utolsókat sercenő gyertyáé. A lány felállt, és
maga sem tudta, miért, de leguggolt az állat elé, és a szemébe
nézett. Látni akarta, miként fogy el szembogarából a fény, mint
valami befelé, lefelé, feneketlen fekete kút mélyére áramló vízörvény.
A
szarvastehenet maga Artemisz ejtette el.
Az
állat szeme lassan megtört tükörré vált. Ezek vagytok ti, mutatta:
lányok, szépek, kacagók, véresek. Iphigénia közéjük tartozott,
de a halott állat szemével nézett. Sikongatásra, pacsálásra, fröcskölődésre,
dobbanó lábak zajára riadt fel.
–
Gyere! Játssz velünk! – neszelt fel maga a szép, csillogós sarujú
Artemisz a fiatal lány arcát belepő füstpete szomorúságra. A forrás
szépen kikövezett csillanó vizű medencéjének közepén állt, és
éppen rövidke tunikájának kapcsához nyúlt. A véres-nyálkás anyag
lehullott, és az istennő ott állt meztelenül, magamutogatón, arcán
a győztesek örök mosolyával. Bőre aranyezüstösen csillogott.
Iphigénia
is lecsatolta saruját és belépett a medencébe. Tudta, mi következik.
–
Oh, tudod, hogy nem szeretem, amikor így magadban merengélsz!
– nyúlt az álla alá az istennő élesen felkacagva. – Szomorúságot
látok a szemeidben ilyenkor, és a búskomorság az én lányaimnak
nem engedélyezett. Na, gyere, ma veled akarok játszani! – nyomta
csípőjét a hallgatagon álldogáló, lábával a vizet kavargató lányéhoz.
–
Lányok, ma Iphigéniát választom! – harsant erős kiáltása. A fröcskölés,
sikongás egy pillanatra maradt csak abba, aztán még hangosabban
folytatódott. Az istennő egy közeli barlangba vezette.
–
Ez az egyik kedvenc búvóhelyem, nézd, mily gyönyörűséges! – tárta
szét hirtelen körbeforogva karjait. Iphigénia még sosem járt itt,
de tudta, mert hallotta a többiektől, hogy hol áll a falevelekből,
mohából, állatbőrökből megvetett ágy, tudta, hogy a barlangban
mindenhol állatkoponyák hevernek, és hogy messze-messze a mélyben
ott zúg, kéklik, morajlik a tenger.
–
Jöjj hát! – vetette magát hanyatt az ágyon Artemisz, mint egy
játszani vágyó párduc. Szeme felparázslott, majdnem úgy, mint
a vadászatok kezdetén, de most pajkosság enyhítette tüzét.
–
Jaj, Artemisz, te magad vagy a megtestesült erő, vitalitás, vidámság.
De én nem tudok szabadulni a leölt állatok tekintetétől. Fogva
tart a szarvasünő tükörtekintete – sóhajtott Iphigénia, miközben
leült Artemisz mellé, aki megoldotta a társnője tunikáját összekötő
szalagot, és szájon csókolta a lányt. – Artemisz, nem fúj a szél
már hetek óta. Ez valami rosszat jelez, érzem.
–
Kis butám – szólt az istennő, és hirtelen huncutul összeborzolta
a másik haját.
–
Máglyát látok, áldozatit. Lobog a tűz, a tenger fölé száll gomolygó
fekete füstje. Sok ember áll ott… Apám is köztük van.
–
Ugyan, kicsim, ugyan, ez csak egy buta vízió. Mindig is hajlamos
voltál az ilyesmire – simogatta meg csitítólag a lány melleit.
–
Már hozzák is az áldozatot, egy szarvasünőt… nem, nem! – Iphigénia
eddig maga elé meredve figyelte látomását, de most felsikoltott,
és eltakarta az arcát.
–
Elég legyen már ebből! – pattant fel hirtelen Artemisz, és dühében
levedlette magáról az emberi külsőt. Hatalmas, fekete villámokat
szóró fényzuhatagként tornyosult Iphigénia fölé.
–
Jaj, nem szarvasünő – suttogta a lány –, az az áldozat én vagyok!
Ott visznek fehér ruhában, anyám a magas palotában maradt, apám
arca kemény, és elfordul tekintetével, jaj, kicsiny lányságom,
kicsiny életem, a mezőn szaladtam kacagva még nem is oly rég lánypajtásimmal,
szaladtam anyám ölébe, és apám ölébe, fújt a szél, de most nem,
mi van a széllel, mi van a széllel, ez a baj, a szél!
Iphigénia
most már hangosan jajgatott. Testével előre-hátra hintázva, a
halántékánál hajába markolva, szemeit erősen összezárva belezuhant
látása örvényébe. Jajgatása szűnni nem akaróan visszhangzott a
barlang falain:
–
De én még nem ismertem meg a szerelmet, és nem virágzott apró
csoda a méhemben! Túl fiatal vagyok, szinte még gyermek, nagy
istenek! Én vagyok az áldozat, éppen én, apám feláldoz a szélért.
Iphigénia hirtelen elcsendesedve kinyitotta a szemeit. Kisimult
arcára kiült a tudás konoksága. Már az sem érdekelte, ha a hatalmas
istennő puszta fénnyé vagy földdé tiporja.
De
Artemisz újra emberi alakban ült mellette.
–
Nem, nem pusztítlak el, kedvellek téged, kicsi lány. Kellesz nekem
– szólt, és hátradobta csillogó sörényhaját. – Mondhatnám, hogy
csak álmodtad mindezt, de nem lenne szép tőlem – rándult meg alig
észrevehetően a jobb szája sarka. – Apád valóban feláldoz téged,
kicsi lány. A szélért. Háborúba indulnának a görög férfiak Trója
ellen. A kikötőben ott állnak a gyönyörű erős, széles vitorlájú
hajók. De már hetek óta nincs szél. És apád jóslatért küld. Az
istenek téged akarnak. A te szűzi tested halálát. A fehér ingeden
végigömlő vér vörös színét akarják, mikor torkodat elvágja apád
szigorú tekintetű papjának éles kése. Bőröd és húsod szagát akarják,
amikor máglyára dobják élettelen kis testedet. Anyád a palotában
ül majd szolgálói között. Sírdogál, de ujját sem mozdítja érted.
Most még fél. Tudja, apád sosem szerette őt. Ő pedig most ezekben
a pillanatokban gyűlöli meg végképp. Összehúzott szemöldökkel,
résnyire nyitott szemekkel, összefont karokkal nézi a magas ablakból,
ahogy téged a máglya felé vezetnek. Ez a gyűlölet lesz a vesztük.
Apád arca zárt lesz, és merev, csak eszköz leszel számára a szélhez,
nem is lát téged. Keményen dobbanó izmos lábakat lát, a hajókra
siető katonákét, véredet látva sok-sok kiomlott vért lát majd,
trójaiakét és görög harcosokét. Kardélre hányt csecsemőket lát
majd, és meggyalázott szüzeket, folyik a vérük, és a katonák nevetnek,
és ő is velük nevet. Te csak az első vagy a sorban. Szegény Iphigénia.
De ne félj, meglakolnak majd idővel! Meglakolnak. Anyád is, apád
is. Ujjongva fogadják majd a szelet, ami pedig csak végzetük felé
röpíti őket. És te meghalsz. A szélért. De kicsinyke időt leszel
csak az árnyak között. Én elmegyek érted. Itt élsz majd velem.
A lányokkal. A mezőkön és a réteken, szárnyalunk szabadon, mint
a fürge röptű szarvasok. És férfiakat a közelünkbe sem engedünk.
A gyilkosokat. A lányok szűzi vérét ontókat. Gyerekeket kardélre
hányókat. Ha ránk találnak, széttépetem őket a kutyáimmal. Az
aljasokat. Megígérem. De most már elég a sírás-rívásból. Nem szeretem.
Nem tűrhetem. Vágyam erős. Elégítsd ki.
|
|
|
Iphigénia
a szolgálók lábainak surranó neszére riadt fel. Vizet, törülközőt
és tiszta ruhát hoztak. A palotában feküdt, a saját ágyában.
–
Mily különös, zaklatott álmom volt az éjjel! – nyújtózkodott.
– Magával Artemisszel álmodtam. Vér folyt mindenütt. Ó, de hisz
mindez csak egy álom volt! – rázta meg magát a lány, és a fiatalok
erőteljes élni akarásával fürgén kibújt az ágyból. Kinézett a
reggeli fényben mosakodó derűs tájra. A kék ég a még kékebb tengerbe
mártózott, élesen kiemelve a parton álldogáló növények zöld kontúrját.
A fák levelei meg sem rezdültek.
Amikor
felöltözött, anyja érkezését jelentették, aki hamarosan be is
lépett legbelsőbb szolgái kíséretében.
–
Mára sem érkezett meg a várva várt szél – szólt. – Azért jöttem,
hogy elmondjam, apád ma jóslatért küldetett.
Iphigénia
csendesen leült az ágya szélére. A szobában megdermedt a levegő.
–
Ó, úgy elfehéredtél. Valami baj van, kedvesem? – lépett közelebb
aggódva az anyja.
Nem
az istenek egész kara, csak éppen maga Artemisz akar engem – döbbent
rá Iphigénia hirtelen. De hangosan csak ennyit mondott:
–
Furcsa álmom volt az éjjel.
–
Ó, azok a buta álmok! – legyintett az anyja. – Mindig is hajlamos
voltál összetéveszteni a valóságot az álmok világával. Az álmok
csak álmok. Semmi közük az élethez – mondta mereven zárt, feszült
arccal.
Mire
Iphigénia felnézett szédüléséből, anyja és a szolgálók már nem
voltak sehol. Egyedül maradt a szobában. Egyedül a világban. Egyedül
az álmával.
Tar
Ildikó
(Megjelent:
a Szintézis Újság 4. számában.)