Iphigénia álma

 

A lányok sokan voltak, kacagtak, szépek voltak, és véresek. Boldog kielégültséggel dőltek le a pázsitos mohás fűre, megfeszült, felgerjedt izmaik lassanként elernyedtek, heves indulataik lehiggadtak, zöld macskaszemükből kihunyt a ragadozó fény. Vadászni voltak a hegyekben egész nap, de most tegezeik, dárdáik szanaszét hevertek körülöttük. Időnként néhányan fejüket magasra emelve élvezték áldozataik húsának, bőrének izzadt-véres, nehéz párolgását, az orrcimpáik kéjesen meg-megremegtek. Iphigénia a csapat szélén üldögélt, és éppen fürödni készült a közeli forráshoz, amikor felfigyelt egy kis neszre. Tőle háromlépésnyire egy hatalmas szarvastehén teste feküdt, fejének apró kis rángása mutatta csak, hogy van még benne élet, de már csak egy utolsókat sercenő gyertyáé. A lány felállt, és maga sem tudta, miért, de leguggolt az állat elé, és a szemébe nézett. Látni akarta, miként fogy el szembogarából a fény, mint valami befelé, lefelé, feneketlen fekete kút mélyére áramló vízörvény.

A szarvastehenet maga Artemisz ejtette el.

Az állat szeme lassan megtört tükörré vált. Ezek vagytok ti, mutatta: lányok, szépek, kacagók, véresek. Iphigénia közéjük tartozott, de a halott állat szemével nézett. Sikongatásra, pacsálásra, fröcskölődésre, dobbanó lábak zajára riadt fel.

– Gyere! Játssz velünk! – neszelt fel maga a szép, csillogós sarujú Artemisz a fiatal lány arcát belepő füstpete szomorúságra. A forrás szépen kikövezett csillanó vizű medencéjének közepén állt, és éppen rövidke tunikájának kapcsához nyúlt. A véres-nyálkás anyag lehullott, és az istennő ott állt meztelenül, magamutogatón, arcán a győztesek örök mosolyával. Bőre aranyezüstösen csillogott.

Iphigénia is lecsatolta saruját és belépett a medencébe. Tudta, mi következik.

– Oh, tudod, hogy nem szeretem, amikor így magadban merengélsz! – nyúlt az álla alá az istennő élesen felkacagva. – Szomorúságot látok a szemeidben ilyenkor, és a búskomorság az én lányaimnak nem engedélyezett. Na, gyere, ma veled akarok játszani! – nyomta csípőjét a hallgatagon álldogáló, lábával a vizet kavargató lányéhoz.

– Lányok, ma Iphigéniát választom! – harsant erős kiáltása. A fröcskölés, sikongás egy pillanatra maradt csak abba, aztán még hangosabban folytatódott. Az istennő egy közeli barlangba vezette.

– Ez az egyik kedvenc búvóhelyem, nézd, mily gyönyörűséges! – tárta szét hirtelen körbeforogva karjait. Iphigénia még sosem járt itt, de tudta, mert hallotta a többiektől, hogy hol áll a falevelekből, mohából, állatbőrökből megvetett ágy, tudta, hogy a barlangban mindenhol állatkoponyák hevernek, és hogy messze-messze a mélyben ott zúg, kéklik, morajlik a tenger.

– Jöjj hát! – vetette magát hanyatt az ágyon Artemisz, mint egy játszani vágyó párduc. Szeme felparázslott, majdnem úgy, mint a vadászatok kezdetén, de most pajkosság enyhítette tüzét.

– Jaj, Artemisz, te magad vagy a megtestesült erő, vitalitás, vidámság. De én nem tudok szabadulni a leölt állatok tekintetétől. Fogva tart a szarvasünő tükörtekintete – sóhajtott Iphigénia, miközben leült Artemisz mellé, aki megoldotta a társnője tunikáját összekötő szalagot, és szájon csókolta a lányt. – Artemisz, nem fúj a szél már hetek óta. Ez valami rosszat jelez, érzem.

– Kis butám – szólt az istennő, és hirtelen huncutul összeborzolta a másik haját.

– Máglyát látok, áldozatit. Lobog a tűz, a tenger fölé száll gomolygó fekete füstje. Sok ember áll ott… Apám is köztük van.

– Ugyan, kicsim, ugyan, ez csak egy buta vízió. Mindig is hajlamos voltál az ilyesmire – simogatta meg csitítólag a lány melleit.

– Már hozzák is az áldozatot, egy szarvasünőt… nem, nem! – Iphigénia eddig maga elé meredve figyelte látomását, de most felsikoltott, és eltakarta az arcát.

– Elég legyen már ebből! – pattant fel hirtelen Artemisz, és dühében levedlette magáról az emberi külsőt. Hatalmas, fekete villámokat szóró fényzuhatagként tornyosult Iphigénia fölé.

– Jaj, nem szarvasünő – suttogta a lány –, az az áldozat én vagyok! Ott visznek fehér ruhában, anyám a magas palotában maradt, apám arca kemény, és elfordul tekintetével, jaj, kicsiny lányságom, kicsiny életem, a mezőn szaladtam kacagva még nem is oly rég lánypajtásimmal, szaladtam anyám ölébe, és apám ölébe, fújt a szél, de most nem, mi van a széllel, mi van a széllel, ez a baj, a szél!

Iphigénia most már hangosan jajgatott. Testével előre-hátra hintázva, a halántékánál hajába markolva, szemeit erősen összezárva belezuhant látása örvényébe. Jajgatása szűnni nem akaróan visszhangzott a barlang falain:

– De én még nem ismertem meg a szerelmet, és nem virágzott apró csoda a méhemben! Túl fiatal vagyok, szinte még gyermek, nagy istenek! Én vagyok az áldozat, éppen én, apám feláldoz a szélért.
Iphigénia hirtelen elcsendesedve kinyitotta a szemeit. Kisimult arcára kiült a tudás konoksága. Már az sem érdekelte, ha a hatalmas istennő puszta fénnyé vagy földdé tiporja.

De Artemisz újra emberi alakban ült mellette.

– Nem, nem pusztítlak el, kedvellek téged, kicsi lány. Kellesz nekem – szólt, és hátradobta csillogó sörényhaját. – Mondhatnám, hogy csak álmodtad mindezt, de nem lenne szép tőlem – rándult meg alig észrevehetően a jobb szája sarka. – Apád valóban feláldoz téged, kicsi lány. A szélért. Háborúba indulnának a görög férfiak Trója ellen. A kikötőben ott állnak a gyönyörű erős, széles vitorlájú hajók. De már hetek óta nincs szél. És apád jóslatért küld. Az istenek téged akarnak. A te szűzi tested halálát. A fehér ingeden végigömlő vér vörös színét akarják, mikor torkodat elvágja apád szigorú tekintetű papjának éles kése. Bőröd és húsod szagát akarják, amikor máglyára dobják élettelen kis testedet. Anyád a palotában ül majd szolgálói között. Sírdogál, de ujját sem mozdítja érted. Most még fél. Tudja, apád sosem szerette őt. Ő pedig most ezekben a pillanatokban gyűlöli meg végképp. Összehúzott szemöldökkel, résnyire nyitott szemekkel, összefont karokkal nézi a magas ablakból, ahogy téged a máglya felé vezetnek. Ez a gyűlölet lesz a vesztük. Apád arca zárt lesz, és merev, csak eszköz leszel számára a szélhez, nem is lát téged. Keményen dobbanó izmos lábakat lát, a hajókra siető katonákét, véredet látva sok-sok kiomlott vért lát majd, trójaiakét és görög harcosokét. Kardélre hányt csecsemőket lát majd, és meggyalázott szüzeket, folyik a vérük, és a katonák nevetnek, és ő is velük nevet. Te csak az első vagy a sorban. Szegény Iphigénia. De ne félj, meglakolnak majd idővel! Meglakolnak. Anyád is, apád is. Ujjongva fogadják majd a szelet, ami pedig csak végzetük felé röpíti őket. És te meghalsz. A szélért. De kicsinyke időt leszel csak az árnyak között. Én elmegyek érted. Itt élsz majd velem. A lányokkal. A mezőkön és a réteken, szárnyalunk szabadon, mint a fürge röptű szarvasok. És férfiakat a közelünkbe sem engedünk. A gyilkosokat. A lányok szűzi vérét ontókat. Gyerekeket kardélre hányókat. Ha ránk találnak, széttépetem őket a kutyáimmal. Az aljasokat. Megígérem. De most már elég a sírás-rívásból. Nem szeretem. Nem tűrhetem. Vágyam erős. Elégítsd ki.

   

Iphigénia a szolgálók lábainak surranó neszére riadt fel. Vizet, törülközőt és tiszta ruhát hoztak. A palotában feküdt, a saját ágyában.

– Mily különös, zaklatott álmom volt az éjjel! – nyújtózkodott. – Magával Artemisszel álmodtam. Vér folyt mindenütt. Ó, de hisz mindez csak egy álom volt! – rázta meg magát a lány, és a fiatalok erőteljes élni akarásával fürgén kibújt az ágyból. Kinézett a reggeli fényben mosakodó derűs tájra. A kék ég a még kékebb tengerbe mártózott, élesen kiemelve a parton álldogáló növények zöld kontúrját. A fák levelei meg sem rezdültek.

Amikor felöltözött, anyja érkezését jelentették, aki hamarosan be is lépett legbelsőbb szolgái kíséretében.

– Mára sem érkezett meg a várva várt szél – szólt. – Azért jöttem, hogy elmondjam, apád ma jóslatért küldetett.

Iphigénia csendesen leült az ágya szélére. A szobában megdermedt a levegő.

– Ó, úgy elfehéredtél. Valami baj van, kedvesem? – lépett közelebb aggódva az anyja.

Nem az istenek egész kara, csak éppen maga Artemisz akar engem – döbbent rá Iphigénia hirtelen. De hangosan csak ennyit mondott:

– Furcsa álmom volt az éjjel.

– Ó, azok a buta álmok! – legyintett az anyja. – Mindig is hajlamos voltál összetéveszteni a valóságot az álmok világával. Az álmok csak álmok. Semmi közük az élethez – mondta mereven zárt, feszült arccal.

Mire Iphigénia felnézett szédüléséből, anyja és a szolgálók már nem voltak sehol. Egyedül maradt a szobában. Egyedül a világban. Egyedül az álmával.

 

Tar Ildikó

(Megjelent: a Szintézis Újság 4. számában.)


  Iphigénia álma
2011.08.28.
  
Tar Ildikó elbeszélése (0.1 MB)
  

  Szintézis Újság 4.
2011.07.11.
  
Irodalmi, filozófiai folyóirat
  

Elbeszélések a Szintézis Újságból