A kőkorszak tudása

Az i. e. 6. században (tehát Buddhával közel egy időben) élt görög Püthagorászt az európai kultúrtörténet általunk ismert alakjai közül mindenképp a legnagyobbak közt kell számon tartanunk. Egyik legfontosabb szereplője volt annak a folyamatnak, mely a kezdetben még meglehetősen materialista és naturalista alapokon álló, újszülöttként formálódó görög gondolkodás látókörét alaposan kitágítva, ismeretlen, új szellemi, lelki, erkölcsi és kozmikus dimenziókkal gazdagította; ezáltal mindmáig kiható módon, egész modern világunk számára felbecsülhetetlen értékű szolgálatot tett. Örök vita tárgya, vajon a tudását mennyire autentikus forrásból, és hogyan szerezte, de két legnagyobb ihletőjének az ókori Kelet és a görögök által Hyperborea néven ismert tartomány magaskultúrája vehető. A „Hyperborea” fogalom ugyancsak erős kétségektől övezett: általánosságban véve a görögöktől északra elterülő vidékek összefoglaló neve volt; az egyes elméletek viszont már az Északnyugat-Európától Belső-Ázsiáig terjedő skála szinte valamennyi számba jöhető (elsősorban északi) helyszínével azonosították. Püthagorász feltehetően mindezeknek a területeknek egy bizonyos részét bejárta, és utazásai során magába szívott tudásából ötvözte össze matematikáját és természetfilozófiáját, melyben – az erkölcsi világképen túl – a számoknak és a mértani formáknak is igen előkelő szerep jut. Tény, hogy ennek a tudásnak egy része már a görög műveltséget megelőző ókori magaskultúrákban is jelen volt; egy még nagyobb hányada pedig a még annál is régebbi, kőkorszaki megalitikus kultúra sajátosságait éleszti fel újra.

A püthagorászi tanok egyik legfontosabb jelképe az ún. vesica piscis volt. Két azonos méretű kör egymásba kapcsolódik oly módon, hogy az egyik kör középpontja a másik kör vonalára essen. Latinul ez azt jelenti: „halhólyag”, „a hal belseje” – ez az elnevezés a körök hólyagszerű formájából adódik. Maga a vesica piscis ebből ténylegesen csak a két kör közös metszete, a két végénél csúcsos, hosszúkás, hajószerű forma. A püthagorászi filozófia számára ez az alakzat egyedülállóan tökéletes geometriai kifejeződése volt a Természet olyan rejtett törvényszerűségeinek, amelyeket az aritmetika csak nehézkesen és körülményesen képes megfogalmazni, az irracionális számok leírásának pontatlanságai miatt. Ez a forma – mely számos megalit kőemlékben megtalálható – különös összefüggésben áll továbbá a hal szimbólummal is. (Mint ahogyan a női nemi szerv egy jelképe is egyúttal.)

A korai őskereszténység első évszázadaiban például – az esszénus közösségek táptalajából kinőve – a kereszt jelképe még nem is létezett, hanem a hal szimbólum jelölte a vallásnak ezt a formáját. A beavatás rítusa, a folyóvízben való megmerítkezés is erre utal vissza. E hal szimbólum pedig nem más, mint a püthagorászi vesica piscis alakjának továbbélése a megváltozott hagyományban. A kereszt szimbóluma jóval később váltotta ezt fel, melyet még később, utólag azonosítottak csak be a megfeszítéshez használt kivégzőeszközzel, ráadásul azt is tévesen, ugyanis eredetileg az is másként nézett ki (a felső szára hiányzott, alighanem T alakú volt). A hal választásával a püthagorászi örökség vállalása mellett feltehetően még a velük együtt kezdődő Halak kora – a Kos végétől a manapság induló Vízöntőig eltelt mintegy kétezer év – korszellemére is utalni kívántak; s valóban, azt látjuk, az említett időszak történelmét nagy mértékben a kereszténység jelenléte határozta meg.

Érdekes módon a magyar rovásírásban szereplő H betű rajza majdnem ugyanígy néz ki: két félkörív metszi egymást szimmetrikusan, pontosan ugyanezt a vesica alakzatot hozva létre ezáltal. A rovásírás elemzői szerint ez a jel a „hal” szó kezdőbetűjéből származik, az írásrendszerekben szokványos szótag-kezdőbetű rövidítéses alapon. (Természetesen, ha a vesica fogalmával nem lennénk tisztában, ez csak egy közönséges, stilizált, primitív halábrázolásnak tűnhetne a szemünkben, a hal fejével és farkával a két végén.) A fába metszés könnyítése végett, a kerek ábrázolásnak szögletesített változata is létezik, ebben az esetben két derékszög áll szemben egymással. Ugyanez a szögletesített verziója a klasszikus vesica motívumnak is megvan. A középkori építőmesterek az építési munkálatokhoz használt kő építőelemeket bevett szokás szerint a kézjegyükkel látták el, bevésett egyszerű jelképekkel, melyek közt a vesica igen népszerűnek számított. A szögletes forma kialakulásának mindkét esetben azonos oka van: a fába és a kőbe való vésés egyként a kiegyenesített vonalvezetést követeli meg. Ami talán a legizgalmasabb lehet számunkra az egészben, hogy az egyenesre igazított verzió egyúttal egy ismert szabadkőműves szimbólum: a körző és a szögmérő képével is egyezik. (Ami többek közt a Dávid-csillag egyik lehetséges előképeként is szerepel.)

Ezek a formák – sokkal később – a gótikus építészetben jelentek meg újra. A templomok alaprajza, a „hajóként” elnevezett belső tér a vesica elrejtett vonalára épült, s a különféle ablakok és más elemek szerkezetében számos egyéb ősrégi, szakrális geometriai minta is szép csendben újjáéledt korok óta tartó Csipkerózsika-szerű álmából.

A népvándorlás korabeli gót nép neve, akárcsak más eltűnt vagy beolvadt népnevek (mint például a vandál vagy a hun), a kora középkorra specifikus nemzetségnévből általános fogalommá lett: a barbárság – azaz a civilizáción kívüliség – fogalmát jelölték vele, az ismert görög mintát követve. (Ráadásul eléggé igazságtalanul, hiszen mindezek a népek is az európai műveltség kialakításában jelentős részt vállaltak.) Az tehát, hogy egy újonnan felbukkanó stílust gótikusnak kezdtek nevezni, véletlenül sem jelenti, hogy ez a gótoktól származik, hanem egyszerűen annyit, hogy ez egy barbár művészet; más szóval a gyökerei valahol az uralkodó (nyugati) műveltségen kívül erednek. Azt a fogalmat azonban, hogy „kívül”, nem feltétlen szükséges kizárólag földrajzi értelemben érteni, hanem sokkal helyesebben járunk el, ha úgy tekintjük, valójában ez a keresztény felszín alatt leszorítva és a sötétségbe kényszerítve továbbra is ott élő pogány szellem egyik (sikertelen) kitörési kísérlete volt.

Ha időben elkezdjük visszafelé nyomozni ezt a pogány szellemet, arra a megdöbbentő végkövetkeztetésre kell jutnunk, hogy egyenesen a kőkorszakból, vagy még régebbről származik. Ezt a szellemet – miután az antik világban még többé-kevésbé általánosnak számított – Róma szétesése és a kereszténység térhódítása után a kora középkor szellemi sötétsége Európából hosszú évszázadokra látszólag teljesen száműzte; mígnem végül is a román kor és a gótika szenvedésteli időszakain fájdalmasan keresztülvergődve, a reneszánsz korban sikerült újra napvilágra törnie. A gótika építészeti stílusa a 12. század környékén született meg Franciaországban, egészen konkrétan a templomos lovagrend működésének köszönhetően, akik a forradalmi újításhoz szükséges szaktudást legnagyobb valószínűséggel a Közel-Keletről hozták magukkal, a keresztes hadjáratok forgatagában elrejtőzve, ügyesen álcázott, célzatosan vezetett kutató és felfedező expedícióik során. Olyan eltemetett információhalmazra találhattak rá, amelyek eredetileg a sokkal később, a 20. században fölfedezett holt-tengeri tekercsekkel azonos forrásból származnak, s valójában több ezer évvel korábbi tudományos, ezoterikus és vallási emlékek utólagos följegyzései. A csillagászati és építészeti alapú bölcsességhagyomány eszerint az újkőkorszaki Európából került át a Közel-Keletre sok-sok ezer évvel ezelőtt, majd onnan sikerült a történelmi korok viharai után visszamenekíteni eredeti otthonába újra. Az – időközben hatalmas vagyonra és befolyásra szert tett – templomos lovagrendet a 14. században az inkvizíció mindenestül megsemmisítette; váratlanul üldözötté váló tagjai különféle országokba (többek között Skóciába, Portugáliába, Amerikába) menekülve, és a hagyományok egy részét magukkal víve alapították meg azokat a szervezeteket, amelyekből a szabadkőművesség fejlődött ki később.

Van egy másik nagy alakja is a történelemnek, aki ma már – amint az évszázadokig tabutémának számító vallástörténeti tények fokról fokra napvilágra kerülnek, és egyre logikusabb, egységes képpé állnak össze a velük foglalkozó tudományok számára – egyre inkább Püthagorászhoz hasonlónak kezd tűnni. Amióta a Jézus Krisztusként közismertté vált alakot nem kötelező többé Istennek és önmaga fiának, vagy valamiféle más, érthetetlenül és érinthetetlenül misztikus prófétának tekinteni, sem pedig a „szeretet” szánalmasan sematikus, infantilis műemblémájának, hanem annak lehet látni, aki valójában volt – egy szellemi úton járó, sokoldalú embernek, és az eurázsiai történelem egyik jelentős kulcsfigurájának –, rengeteg olyan kérdést fel lehet végre tenni, amelyeket ez a szerencsétlen körülmény eddig a nyilvánosság elől eltakart. Az utóbbi pár évben több kiváló könyv is megjelent, mely az említett témát próbálja minél szélesebb összefüggésrendszerben és előítéletektől mentes módon vizsgálni. Talán hármat érdemes közülük megemlíteni. A Christopher Knight és Robert Lomas szerzőpáros művei (kezdve a Hiram-kulccsal, mely meglehet, mérföldkőnek fog számítani majd a vallástörténet terén, ha egyszer értékelni fogják) a szabadkőművesség gyökereinek egyszerű feltárási szándékával indulnak, ám végtére egy szinte hihetetlenül szerteágazó őstörténeti nyomozásba mennek át észrevétlen, lerántva a leplet a történelem számos homályos fejezetéről, de legalábbis olyan kérdéseket vetve föl igényes, és mégis közérthetően tiszta sílusban, melyeknek a legtöbb ember talán még a létezésével sincs tisztában a világon. Gordon Strachan Jézus, az építő című könyvében kíméletlen oknyomozói alapossággal Püthagorászon át ugyancsak merészen visszahatol egészen a szkítákig, a kőkorszakig és a sámánizmusig. A harmadik könyv, Badiny Jós Ferenc Jézus király párthus herceg című munkája is lényegében hasonló húrokat penget; bár azt azért hozzá kell tenni, jóval nagyobb elfogultsággal és kicsivel kevesebb körültekintéssel teszi ugyanezt.

Jóllehet az első kétféle írásmű skót és brit szerzői némiképpen eltérő utakon járnak, és az egyes részleteket tekintve is különböző véleményen vannak, egy igen markánsan egybevágó közös alapgondolatot lehet fölfedezni művükben. Mindkét fajta megközelítés szerint is Jézus – hosszú éveken át utazgatva és tanulva a korabeli művelt világban – azt az őskorból származó – és addigra már részben rejtett – megalitikus kori bölcsességet és tudást tanulmányozta, mely bölcsességhagyomány kezdetben a (még politeista) zsidó vallásnak is alapkövét képezte (mint amiképpen az ókori világ csaknem minden magaskultúrájának), ám idővel a judaizmus (mint amiképpen később majd a kereszténység és az iszlám is) kivetette magából, és eltávolodott tőle, sőt, üldözni kezdte; Jézus pedig küldetésének tartotta, hogy vallását és népét ehhez az egyetemes ősbölcsesség tiszta forrásához visszavezesse. Miután e küldetése nem járt sikerrel, a konfliktus végül is szakadáshoz, és új szellemi mozgalmak megjelenéséhez vezetett. Ez volna a közös alapgondolat, az egyes szerzők közti – hasonlóan tipikus – véleménykülönbséget pedig abban lehet tetten érni, hogy az elsőként említett szerzőpáros (akik szabadkőművesek) végeredményben a szabadkőművesség megszületését vélik fölfedezni mindebben, a másik szerző pedig (aki – vélhetően – keresztény) a kereszténységét.

Ha mindehhez harmadikként hozzávesszük a kissé túlfűtött nemzeti érzelmekkel küzdő Badinyt (aki párthusnak, és ezen keresztül voltaképpen „magyarnak” tartja Jézust), csodálkozva vesszük észre, hogy szinte mindenki ugyanazon kísértés csapdájába esik, aki ezzel az egész kérdéskörrel egyáltalán foglalkozni hajlandó: a saját világlátásának megfelelő módon eltorzítva közvetíti a tényeket; s még az efféle kiváló elmék sem lehetnek ez alól mindenestül mentek. Ami mégis leszűrhető ebből az egészből, mint végső következtetés, hogy Jézus nemcsak egy pusztán érzelmi alapon, szimpla világmegváltói hevülettel „nyomuló” közönséges forradalmár volt, hanem egy nagyon is alapos, sokoldalú műveltséggel bíró, komoly élettapasztalattal rendelkező, és fejlett intellektuális szinten álló valaki. E tekintetben sokkal inkább Püthagorász, Buddha, vagy a később – ironikus módon épp az ő nevében – máglyán elégetett Giordano Bruno szellemi rokonának vehető. Azt is mondhatjuk: Jézus valami olyasmi akart lenni a zsidók számára, ami Püthagorász volt a görögök számára, csak ő nem járt sikerrel. Az utólagosan a nevét és a tekintélyét fölhasználó nagy rendszerek és vallások mégis ezeket a vonásait szinte teljesen elmosták, és helyette inkább a szenvedő tragikus hős és az atyáskodó vezető sztereotíp, egyszerű szerepét igyekeztek – a személyi kultusz és a puritán messianizmus jegyében – kidomborítani. A felsorolt kutatók közös érdeme, hogy munkáikkal részben helyreállítani kívánják ezt a méltatlanul eltorzított képet – még ha mindnyájan egy kissé másképpen is teszik ezt.

Azon puritán messiási (pontosabban ortodox) szellemről van szó, mely sötét árnyékként az egész emberi történelmet végigkíséri, s mely az egyetemes kőkorszaki bölcsességhagyományt továbbörökítő sokistenhitű, sokszínű és toleráns, széles körű és világos szellemű „pogány” eurázsiai antik kultúrával utópista módon szembeszállva, létrehozta először a kizárólagos egyistenhit eszméjét, majd később – lépésről lépésre – mindazokat a világtörténelmi és össztársadalmi folyamatokat, amelyek ennek az elvnek a folyományaképpen jöttek létre: a központosított vallási és társadalmi berendezkedést; az eretneküldözést; a természetvallással szemben a természetfölöttit, ill. a Természet leigázását (a nők, az állatok, az ösztönök stb. alacsonyrendűségének eszméjét), majd a tudás elvetését és az „eredendő bűnt”; a különféle, szellemi alapokon álló világuralmi törekvéseket, sőt, közvetett módon még az újabbkori materializmust és ateizmust is; majd mindezeken keresztül a huszadik századi totalitárius ideológiák (kommunizmus, nácizmus stb.) számára is előkészítette a terepet. A téma kiváló ismerője, Alain de Benoist frappáns és igen éles elméjű meglátása szerint: a kommunizmus a kereszténység profán változata. E mondás általános értelemben minden egyistenhitű világvallásra és monista vagy monoteista világfilozófiára is kiterjeszthető: e modern kori „világmegváltó” üdvtanok a kora középkori puritánság legsötétebb örökségét viszik tovább töretlenül, logikailag egyenes ágon haladva. Az – ószövetségi alapú – egyistenhittől a totalitarizmus felé egyenes út vezet.

A judaizmus fokozatos – a tágabbtól a szűkebb felé haladó – fejlődése folyamán egy egészen konkrét, helyi érdekterületre behatárolt vallássá vált, mely nem óhajtotta saját működésének hatáskörét túllépni. Az általa megihletett kereszténység viszont mindezt annál inkább megtette. (Bár ugyanakkor meg is változott egy kicsit közben: új európai közegében lassanként hellenizálódott, és félig-meddig visszapogányosodott.) Szerencsénkre ma már mindkettő hosszú évszázadok óta csendesen és visszafordíthatatlanul hanyatlásnak indult. Feltétlenül üdvözölni kell ezt a változást, hiszen többnyire a már megszilárdult, megtört, hanyatló ágban lévő eszmék szoktak inkább emberileg összeférhetővé válni (minden makacs üldözési mániájuk ellenére is); a még feltörekvőben lévő fiatalabb eszmék általában sokkal agresszívebbek. A legújabb korban utólagos torzképeik: a szocialista eszme szélsőséges változatai (a kommunizmus és a nácizmus és kisebb társaik) vitték tovább a „zászlót”, ám úgy látszik, hogy mostanra már ezek is kifulladtak végre; noha végső haldoklásuk egy ideig még bizonyára eltart. A harmadik „nagy” vallás azonban, az iszlám még korántsem vált sem békéssé vagy ártalmatlanná, és nem is ette meg a kenyere javát, hanem éppenséggel napjainkban is egy rendkívül erős, dinamikus hódító és terjeszkedő politikát folytat mindenhol a világon. Mindezek után a legfiatalabb szereplő a porondon: a vele szemben álló, s ugyan a felszínen számos különbséget felmutató, de mélyebb rétegeiben vele igencsak rokon lelkű Amerika volt az, aki a vallási ortodoxia szellemét legfrissebben importálta a kultúrájába (s mindjárt nagy sietve szabadon is engedte a palackból); majd ebből kifolyólag pedig a legerőszakosabban is képviseli azt. Keserűen mulattató látni, ahogy a most felsorolt eszmék egyes birtokosai mind valamennyien milyen kölcsönösen és engesztelhetetlenül gyűlölik egymást. A gyűlölködés oka pedig nyilvánvaló: az az egyik legmélyebb alapigazság, mely egyszersmind eltéphetetlen szállal össze is köti őket egymással: egyik nagy hatalmú ösztönünk, az agresszió (mint féltékenység) mindig a legjobban hasonlító vetélytársak felé fordítja az embert.

De az ortodoxia szűkre szabott szellemét félretéve, most vegyük elő inkább újra azt a bizonyos másik szellemet, amiről eredetileg is szóltunk: a világos és magasan fejlett őskori tudományok „pogány” szellemét. Miben lehet tehát tetten érni ezt a szellemet?

Legfontosabb pillérei a matematika, a csillagászat, az építészet és a navigáció tudományai voltak. S alighanem még a zene is, jóllehet erről közvetlenül sohasem győződhetünk meg, hiszen a zene, mint olyan, konkrétan, önmagában véve nem maradhat fenn, hanem csak hangszereken és hangrögzítő eszközökön, vagy más információ-megőrző módszereken (pl. a néphagyományon) keresztül. Ezek az eszközök pedig mindig behatároltak, sérülékenyek, és csakhamar elenyésznek, kivéve a néphagyományt, ami viszont a zenének csak egyes rétegeit szűri át. A többi része elvész, menthetetlenül. Mindenesetre abban azért okvetlenül biztosak lehetünk, hogy valamilyen fejlett (és korántsem primitív!) zenei élet a megalitikus korszakban is mindenképpen folyt, hiszen a kiásott maradványok (tökéletesen hangolt csontfurulyák stb.) tanúsága szerint már az azt megelőző neander-völgyi ember is kifinomult zenei ízléssel és magas szintű zenei kultúrával bírt.

Ám kétségtelenül e szellem elsődleges megnyilvánulási formája a szakrális építészet volt. Persze nem tudhatjuk biztosan, hogy valójában így volt-e; az is lehetséges, hogy egyszerűen csak arról van szó, hogy az építészeti emlékek maradnak fenn legtovább, míg a többiféle műalkotás kevésbé tud dacolni az idő viharaival. Azonban, ha logikusan belegondolunk, ez a tény már önmagában véve elegendő rá, hogy az építészet kerüljön az érdeklődés középpontjába. A szakrális építészet elsődleges hordozóanyaga pedig – ugyanebből az érvből kifolyólag – nem lehetett más, mint a Természet legtartósabb anyaga, a kő. A gótikus katedrálisokat látva, vagy beléjük lépve, ugyanaz a fenséges komorság érzete járja át az embert, mint amit az ősvárak, a piramisok vagy a megalitikus helyszínek roppant kőtömegei árasztanak magukból; s mindehhez társul még a rejtett tudás jelenlétének mágikus sejtése. (Ezzel kapcsolatban juthat eszünkbe egy másik írás által fölvetett ötlet, miszerint a magyar Isten szó talán nem véletlenül hasonlít hangzásában más nyelvekben a „kő” szóhoz, mint például a német stein vagy az angol stone stb.) Aligha véletlen, hogy például a magyar népi műveltség egyik legrégebbi emléke, a tizenkét kőműves balladája is a közös, szakrális építkezésről és az érte hozott fájdalmas áldozatvállalásról szól, telis-tele a legmélyebb és legősibb emberi szimbólumokkal. Biztosak lehetünk benne, hogy mindazok a lelki benyomások és érzések, amelyeket ezek az építmények föltámasztanak bennünk, nemcsak egyszerűen a hozzájuk tapadó legendák és mondák felszínes kulturális emlékéből erednek, hanem annál sokkal mélyebbről és közvetlenebbül; elvégre szinte mindenki ugyanazt érzi a közelükben, nemzeti, vallási vagy kulturális beállítódottságától független módon – ugyanazt a megrázó, felkavaró ünnepélyességet, zordságot és megilletődöttséget. Ez az érzés a természeti törvények testet öltésének élményéből fakad. Valami ehhez hasonlót érez az ember a szerelemmel átélt szeretkezés közben, a zenével kapcsolatba kerülve, vagy a halállal és a születéssel szemközt. Maga a benyomás – érzelmi szinten – viszonylag kevéssé függ attól, mennyire tudatosan vagy tudattalanul történik. Ez az élmény a maga teljességében megegyezik azzal, amit közvetítés nélküli vallásos vagy Isten-élménynek is lehet hívni, s ami a pogány szentségnek a leglényegét képezi. Ennek a szentségnek nincs szüksége mindenféle emberi vagy félisteni közvetítőkre hozzá, hogy üzenetét az emberhez eljuttassa általuk, hanem mindenki közvetlenül képes rá, hogy – a belső tapasztalás útján – önmagában átélje.

A „természeti törvények testet öltése” alatt azt kell érteni, hogy mindezek az építmények – geometriai szerkezetükben – olyan alapvető, örökérvényű és univerzális alapelvek figyelembevételével épültek, amelyek a Természet matematikailag is megragadható összefüggéseire utalnak vissza, pontosabban: jelenítik meg őket – az önmagában láthatatlan szellemi elvek ezáltal tapintható testi, fizikai formákban tűnnek elő számunkra. A „rejtett tudás mágikus sejtése” pedig azt jelenti, hogy ez a jelenlét a tisztán racionális, logikus elme számára nem nyilvánvaló, hanem csak hosszas vizsgálódás – és előzetes tudományos felkészültség – segítségével tud eljutni hozzá; az ember intuitív oldala viszont ettől függetlenül is ráérez a lényegre. Láthatjuk például, hogy az ősépítmények mind tartalmazzák az aranymetszést vagy a Fibonacci-számokat, a pít stb. Logikusan erre csak akkor jöhetünk rá, ha egyrészt mi magunk is tisztában vagyunk ezekkel a számokkal, másrészt pedig a megfelelő szögeket és arányokat megmérve még meg is találjuk őket a templom szerkezetében. Intuitív lényünk azonban akkor is megsúgja nekünk az összhang sejtését, ha tudatosan fogalmunk sincs a Természet törvényeiről. Nemcsak arról van szó, hogy – mivel már a kiművelt emlékezetünkben őrizzük a szükséges tudást – tudat alatt meglátjuk, hogy az alakzatok valahonnan korábbról ismerősek számunkra (tehát felszínes, racionális, személyes szinten), hanem teljességgel ösztönösen is megérezzük a jelenlétüket (kollektív szinten). A Fibonacci-számok szerint rendeződnek el a Természetben a virágok szirmai, a levelek, a magvak, a tigris csíkjai, a felhők stb. – mindenféle rejtett szabályelvű ismétlődő alakzat. Ha fogalmunk sincs a matematikáról és a számokról, akkor is tüstént felismerjük őket azáltal, hogy harmonikusak és szépek. (Vagy éppenséggel: nyugtalanítóak és szépek!) A zenei összhangra is veleszületett képességünk révén, tudatos kontroll nélkül – feltéve, ha türelmünk és tehetségünk megvan – rálelünk. Az abszolút hallás mégsem szubjektív, hanem mindenki számára ugyanazt a harmóniát testesíti meg. Johannes Kepler Harmonia mundi című írása óta már tudjuk, hogy a különféle zenei tiszta hangközök (oktávok, kvintek, tercek stb.) távolságai és más összefüggéseik arányai rendre megegyeznek például a Naprendszer bolygóinak hasonló arányaival, azaz matematikailag is megfogalmazható, konkrét természeti törvényekre épülnek. Az említett templomok is valamilyen hasonló módon, közvetlenül gyakorolnak hatást a befogadó emberi tudatra.

Egy óriási különbség ugyanakkor fennáll a zene és az építészet alkotásai közt: míg a zene – gondos őrzés, ápolás és közvetítés nélkül – szempillantás alatt elvész, addig a több ezer tonnás kőmonstrumok sok-sok ezer évig képesek fönnmaradni, lényegileg érintetlenül. Ezáltal alkalmassá válnak rá, hogy tudást közvetítsenek, sőt, az elfelejtett tudást lassanként felélesszék, újrateremtsék: afféle „kultikus tudásgenerátor” gyanánt működnek. Ha építőik tudása már feledésbe merült, akkor is túlélik őket, és a puszta jelenlétükkel folytonosan ingerlik, izgatják az emberi képzeletet, szellemet; miáltal – még ha nem akarja, akkor is – gondolkodásra, és az önálló tudás megszerzésére sarkallják. Rendkívül eredeti, noha meghatóan egyszerű – és hosszú távon messzemenően garantált – a hatásmechanizmusa ezeknek: ha az ember a természeti törvényeket nem érti, akkor fél tőlük, és nyugtalanságot érez; ezt a rossz érzést pedig különösképpen felfokozott mértékben élheti át az, aki úgy tartózkodik ezeken a szent helyeken, hogy a racionális oldalával nem érti meg őket. (A magyar fél szó is erre utal tulajdonképpen: arra, hogy az ember csak az egyik felével éli át a világot.) Minthogy az így fölkeltett feszültség többnyire meglehetősen kellemetlen állapot, ezért e rafinált „csapdába” betévedő „áldozat” semmiképp sem elégedhet meg vele, s még akarata ellenére is kénytelen lesz mindent megtenni a feloldására. Ám végeredményben csak egyetlen módon szabadulhat meg tőle: ha mozgásba lendíti az elméjét, és kideríti, mi van mögötte. Tehát kénytelen lesz nyomozni és fejlődni, a rejtett törvényeket felfedni. Igaz, kínálkozik egy másik – első ránézésre könnyebben járhatónak tűnő – út is e zavaró kihívás elhárítására: az agresszív reakció, a kényelmetlen emlékek törlése, az ingerlő és izgató élményforrás elzárása vagy elpusztítása. Csakhogy a hajdani tervezők nyilván gondoltak erre a lehetőségre, s mivel jól tudták, hogy megpróbálkozunk majd vele, gondoskodtak róla, hogy kései utódaik ne kerülhessék meg egykönnyen a szellemi nagykorúvá válás rögös ösvényét: az idővel oly rendíthetetlenül dacoló remekműveik épp eléggé masszívak és feltűnőek ahhoz is, hogy az ember ne legyen képes szándékoltan csak úgy eltüntetni őket; előbb vagy utóbb szembe kelljen néznie velük mindenképp.

 

Olessák Róbert (2004)

(Megjelent: a Szintézis Újság 6. számában.)