Az
újkori európai hagyományok két legnagyobb, vallási alapú naptári
ünnepe a Húsvét és a Karácsony. E két ünnep tartalma és időpontja
rendkívül szoros összefüggésben áll egymással. Valójában nem pusztán
keresztény, hanem annál sokkal általánosabb és régebbi, ősi pogány
eredetű ünnepekről van szó. Ha megnézzük, akkor kiderül, hogy
az emberiség legősibb és legmélyebb gyökerű ünnepei mind valamilyen
módon kötődnek az év négy kardinális pontjának földi csillagászati
eseményéhez: a tavaszi és őszi napéjegyenlőségek és a téli és
nyári napfordulók jelentik minden ilyen ünnep archetípusát. A
Húsvét a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni
vasárnap és hétfő, a Karácsony pedig a téli napforduló utáni néhány
napot jelöli. A kereszténység római államvallássá válásának idején
(a 325-ös niceai zsinatot követő években) számos különféle vallás
virágzott Rómában, amelyek közül az egyik legelterjedtebb, a Sol
Invictus (Legyőzhetetlen Nap) kultusza december 25-re tette
a Napisten születésnapját, s hogy e pogány vetélytárs lába alól
kihúzzák a talajt, ezzel az (átlátszó, de hatásos) manipulációs
célzattal ugyanerre a napra „lőtték be” Jézus Krisztus hivatalos
születésnapját is Sol Salutis (Üdvösség Napja) néven.
(Tekintve, hogy a történelmi Jézus valódi születésnapját ekkorra
már nem tudta volna pontosan megmondani senki…) Maga a téli napforduló
természetesen ennél jelentősen régebbi, sok-sok ezer éves ünnep,
ami számtalanféle alakban gyakorlatilag a világ összes kultúrájában
érezteti hatását. Magyar neve is a kereszténység előtti korszakokból
származik, bár hogy egészen pontosan honnan is, és mit takar,
azt ezidáig nem sikerült még elfogadható módon tisztázni, mivel
számos különböző elmélet (Kerecsen, Gurusunu, Korcsún stb.) ütközik
össze egymással; de alighanem „sötét fordulót”, az év fordulását
jelenti. Az ősi magyar naptárban e nap indította el az újévet.
Minthogy ez az évkör legsötétebb napja, amikor a legrövidebb a
nappal és a leghosszabb az éjszaka, s innentől kezdenek a napfényes
órák ismételten nőni, kézenfekvő módon mindig is a Nappal és a
Fénnyel, a különféle Napistenségek megszületésével hozták összefüggésbe.
Egyes feltételezések szerint a kőkorszaki megalit-kultúrák társadalmaiban
előkelő rangot jelentett a téli napfordulóhoz minél közelebbi
napon születni, amit ráadásul tevékeny módon igyekeztek elősegíteni
az emberek. Az emberi terhesség kilenc hónapos tartama a fogantatástól
a születésig épp kereken három évszakot ölel át. Ha tehát a karácsonyi
születés volt a cél, ez arra sarkallt mindenkit, hogy a tavaszi
napéjegyenlőségre (Húsvét) időzített termékenységi rítusok során
igyekezzenek minél több gyermeket nemzeni. (A születés ezenkívül
sok esetben barlangokban történt, ami az anyaöl egyik kozmikus
szimbóluma is, a húsvéti tojás pedig közismerten termékenységi
jelkép.)
A
kelta hagyományban egészen tisztán megőrződött a nyugati pogány
ősvallások ünnepeinek egy olyan rendje, ami nyolc hasonló hosszúságú
szakaszra bontja fel az évet, s ily módon azt a hatást kelti,
mintha az évkör egy nyolc küllőjű szabályos, óriási, szimbolikus
kerékként forogna folytonosan körbe. Ennek az ünnepkörnek is az
általános négyes tagolás az alapja. A Nappal társított négy alapünnep
(a napfordulók és a napéjegyenlőségek) között lévő időtartamokat
felezi meg nagyjából az a négy további dátum, amelyeket pedig
a Holddal szoktak jelképesen összekapcsolni (hogy a férfi és a
női rítusok közt igazságos egyensúly legyen). Október 31. és november
1. közé esik a kelta naptár legfontosabb ünnepe, a Samain, mely
a régi kelta újév is volt egyúttal. Ez az ünnep gyakorlatilag
megegyezik a magyar hagyományban hasonlóképp föllelhető Ősök Napjával,
amiképpen sok más nép rokon ünnepeivel is, és végsősoron a keresztény
kultúrkörben a mai Halottak Napja (Mindenszentek, Halloween stb.)
formájában maradt fenn. Február 1. környékére teszik az Imbolc
vagy Oimelc ünnepét. A keresztény naptár ezt az ősi ünnepet Gyertyaszentelő
Boldogasszony néven vette át. Eredetileg az Anyaistennőre való
emlékezés időpontja volt, amit például vízből kiemelkedő nyolc
darab gyertya jelenített meg – vagy a pogány Rómában ilyenkor
nagy gyertyás felvonulásokat tartottak stb. A megkezdett logikát
folytatva, május 1-re Beltane vagy Beltain, augusztus 1-re pedig
Lughnasadh ünnepei maradnak. Számtalan más eleme is még a kelta
kultúrának erőteljes sámáni örökségről árulkodik: ilyen például
a hármas szám szentsége (a kelta mesehősök éppoly sűrűn hármasával
járnak, akárcsak a magyar népmesék három testvére), vagy a kilences
számé (háromszor három – ez a szibériai sámánizmusban is igen
szépen fennmaradt). A kelta hősök sem szeretnek az óra járásával
ellenkező irányban menni, s persze a jellegzetes ír dob, a bodhran
is a sámándobhoz hasonlít.
A
magyar királyok koronázási szertartásának fontos eleme volt egykor,
hogy egy külön e célból összehordott dombra fölhágott a lovával
a király, és a kezében tartott karddal egy-egy szimbolikus, rituális
kézmozdulatot tett a négy égtáj felé. Az egységes tervezetű ötvösremek:
a Szent Korona négyes pántburája (amelyet szintén kizárólagosan
csak a királyavatások esetében használtak) is világosan hasonlító
szimbolikát szolgál, akárcsak a hozzá legközelebb álló hun, perzsa,
párthus, kusán és más ázsiai boltozatos koronák – vagy a szibériai
sámánok agancsokkal ékesített pántos vaskoronája is. A kárpát-medencei
ábécé (vagy más néven: a szkíta-hun-székely-magyar rovásírás)
jelkészletében szereplő F betű rajza ugyanezt az ábrát tartalmazza
a lehető legegyszerűbb, stilizált formában: egy körvonalat két
egymást keresztező merőleges szakasz négy egyenlő részre oszt
szét. A feltételezések szerint a szakrális jelkészlet minden egyes
betűje valamilyen szó vagy szótag rövidítéseképpen jött létre,
így az említett betű a „Föld” szó kezdőbetűjéből keletkezett egykor.
Tökéletes módon felidézi ez a kép a sámándobok egyik leggyakoribb,
alapvető díszítését, az iránytűszerűen felbukkanó négy égtáj,
illetőleg a hosszúsági és a szélességi vonalak metszéspontja és
a horizont körvonala által megjelenített Középső Világot, ahonnan
a sámán belső, jelképes utazásaira elindul, vagyis ugyancsak a
Földet. E kultúrában a térbeli tájékozódáshoz használt négy égtáj
irányát természetes módon párhuzamba állítják az év négy sarokpontjának
időbeli vonalaival.
Az
egyes kártyajátékokban is sok ilyen ősi hagyományelem megőrződött
rejtve. A legtöbb kártyajátékban négy szín van, ill. négy játékossal
lehet a legkönnyebben játszani, sőt még az építő irány is megjelenik
benne, az osztási és húzási irány óramutató járásához igazodó
rendjében. Persze, a kártya eredetileg nem játék volt, hanem jóslási,
és a titkos tudásba való beavatást segítő oktató- és szemléltetőeszköz
(mint például a templomosoknál a tarot). A Hoppál-Jankovics-Nagy-Szemadám-féle
Jelképtárban az alábbi leírást találjuk a francia kártyáról:
„Régen, elsősorban Karácsonykor, az év fordulóján játszottak vele.
Ez naptári szimbolikájával függ össze. A francia kártyapakli 4
színből áll (4 évszak), 12 figurából (12 hónap), 52 lapból (52
hét), a lapok számértékének összege – Jolly Joker nélkül – 364.”
Végül,
de nem utolsósorban, nem volna illendő ezt az egész kérdéskört
érinteni az egyiptomi és a mexikói piramisok említése nélkül.
Odáig jutottunk, hogy ma már csak egyetlen dolgot lehet biztosan
tudni róluk: azt, hogy nem királysírnak épültek. Hogy akkor mégis
miért, arra a legvadabb elméletek keringnek szerte a világban.
Az egyik ilyen – talán még a legjózanabb és legvilágosabb – elgondolás
szerint például az egyiptomi Nagy Piramis (legalábbis többek közt)
a Föld északi féltekéjének a monumentális jelképe is egyben. Erre
utal, hogy a tökéletes négyzet alaprajzú piramisok négy oldala
hajszálpontosan a négy égtáj irányában tájolt (Közép-Amerikában
ugyanez a négy sarokra érvényes); teljesen vízszintesre egyenlített
alapzaton állnak; az alap és a magasság arányaiban a pí
értéke van elrejtve (ez egyértelműen a gömbfelület alakjára utal);
a kerület pontos értéke pedig a Föld sugarával és kerületével
van hasonlóan áttételes arányosságban. A csúcspont ennek alapján
az északi sarkot, a kerület pedig az egyenlítőt (vagy esetleg
a sarkkört) jelenti. Mellékes körülmény gyanánt mindez bizonyítja
azt is, hogy a pí értékét több ezer évvel a görögök előtt
ismerték a világban – miközben a Földgömbről is elmélyült tudás
létezett már a történelem hajnalán, rendkívül fejlett csillagászati,
matematikai, építészeti és navigációs ismeretekkel társítva. Érdekesség
gyanánt nem árt megemlíteni, hogy piramisok nemcsak Egyiptomban
és Amerikában épültek, hanem több más helyszínén is a Földnek.
Állítólag Kínában is található néhány, csak ezekről – a tudományt
gátló politikai tényezők miatt – nem lehet valami sokat tudni.
Az viszont már konkrétabb, hogy Japánban, az Okinava-sziget mellett
van egy „vízalatti piramis” hetven méter mélyen a tenger szintje
alatt. (Ami nyilván – természetesen – nem a tenger alatt épült,
hanem csak utána öntötte el a víz valamilyen geológiai katasztrófa
folytán.) Egyesek szerint még a Mars bolygó felszínén is láthatóak
a földi piramisokhoz hasonlító képződmények, ám hogy ezek természetes
vagy esetleg mesterséges eredetűek-e, még nem sikerült megnyugtatóan
tisztázni, tekintve, hogy néhány véletlenszerűen elkapott és igen
rossz minőségű fényképnél több adat egyelőre nem áll róluk rendelkezésre,
s ez legfeljebb csak találgatásokhoz és feltételezésekhez elég…
S
ha már a bolygóknál és a Naprendszernél tartunk, azt mindenki
tudja, hogy a napok és az évek hosszát a Föld forgási (egy nap)
és Nap körüli keringési ideje (egy év) határozza meg. Ennek további
részleteivel és következményeivel azonban már kevesebben vannak
tisztában. Például azzal, hogy egy év nem pontosan egész számú
napból áll, hanem kb. 365.2422 napból, ami az emberek számára
a naptárak szerkesztésénél mindig komoly fejtörést okozott, hiszen
a gyakorlatias módon, egész napokban gondolkodó alap-megközelítésünk
miatt folyton halmozódó kerekítési hibákkal kell számolni. Ez
okból vezették be például az Európában 1582 óta hivatalos Gergely-naptárban
a szökőévek rendszerét (ami még mindig nem eléggé pontos, ugyanis
kábé 3300 évenként egy napot így is eltér majd a valóságostól).
Ezt a problémát a világ rengeteg naptárában számos különböző módon
próbálták áthidalni; egyik legpontosabb és legbonyolultabb közülük
az ősi közép-amerikai maya naptár volt. De nemcsak a Nap, hanem
a Hold (s még más égitestek, mint a Vénusz vagy a Szíriusz stb.)
ciklusainak a naptárakban legalább ekkora jelentősége volt. Magyarul
a hónap szó minden bizonnyal a Hold nevéből származik
(hold-nap), amiképpen ugyanez más nyelvekben is megfigyelhető
(például angolul: month és moon); a hónapok
(már nem állandó) hossza még mindig a Hold-ciklusok hosszaihoz
közelít. A zsidó és a mohamedán naptárban manapság is holdéveket
számolnak a napévek helyett, amelyek 354, illetve 355 napos hosszúságúak
(tizenkét 29 vagy 30 napos – a valóságos Hold járását szigorúan
követő – szinodikus holdhónap). A régi korok naptáraiban gyakorta
vegyesen használták együtt a napév és a holdév szerinti időszámítást
(ráadásul mindkettőből többféle is volt), és komoly nehézségeket
okozott ezeket folytonosan szinkronban tartani egymással. Az egyeztetés
kulcsa az ún. Metón-ciklus vagy metonikus év:
napévekben kifejezve kb. 18.61 (vagy kerekítve 19) év alatt a
napév és a holdév ciklusa azonos közös kiindulási pontjára tér
vissza. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a napfogyatkozások és
a holdfogyatkozások is hasonló ütemezésben fordulhatnak elő, elvégre
ehhez is e két égitest adott feltételek szerinti együttállására
van szükség. Egy Metón nevű görög csillagászról kapta a nevét,
akinek a fölfedezését tulajdonítani szokták, de ma már szinte
egészen bizonyosnak látszik, hogy például a druidák, vagy más
csillagász-papok, mint például a megalitikus körök építői (Stonehenge
tanúsága alapján) már évezredekkel korábban a biztos kezű birtokában
voltak ugyanennek az elméleti/gyakorlati tudásnak.
További
fontos jellemzője még a rendszernek az égitestek forgási és keringési
iránya – mely az esetek túlnyomó többségében szabályosan megegyezik
egymással. Hogy mindjárt az elejénél kezdjük, a Nap is forog a
saját tengelye körül, mégpedig az óramutató járásával ellentétes
irányban. (Az egyszerűség kedvéért mondhatjuk úgy is: bal felé
– ámbár a „bal” és a „jobb” fogalmának ez esetben nincs túl sok
értelme, hiszen bármilyen egysíkú körforgásról tetszés szerint
állíthatjuk azt, hogy bal vagy jobb felé forog, attól függően,
hogy a pálya melyik pontját vesszük alapul: a „alját” vagy a „tetejét”;
valójában minden forgómozgás egyszerre halad jobb és bal felé;
de azért mégiscsak kényelmesebb szóhasználat azt mondani: „bal”,
ahelyett, hogy „az óramutató járásával ellentétes irányú”.) Ugyanebben
az irányban kering a Nap körül a Föld, és a tengely körüli forgása
is ezt az irányt követi. Sőt, mi több, még a Hold is ehhez igazodva
kering a Föld körül – ismét csak az óra járásával ellentétes irányban.
(Ráadásul még az egész Naprendszer is kering közben a Tejútrendszerben,
és így tovább…) Egyértelmű módon azért tapasztaljuk azt, hogy
minden mozgó alkatrésze ennyire egy követ fúj egymással, mivelhogy
a Naprendszer egységes egészként keletkezett pár milliárd évvel
ezelőtt: egy adott irányban forgó anyagfelhőből sűrűsödött össze.
Ha valamelyik eleme mégsem ezt az irányt (és a keringési síkot)
követi, az lehet, hogy csak valamikor később csapódott hozzá a
rendszerhez – vagy részben eltérítette onnan valami. (Két érdekesebb
kivétel: a Vénusz „visszafelé” forog, az Uránusz tengelye pedig
csaknem merőleges a többi bolygóéhoz képest.) Ha egyszer csak
elkezdene visszafelé forogni a Föld, akkor azt látnánk, hogy nyugaton
kelne föl a Nap, és kelet felé haladna az égen; ha a keringési
irányát változtatná meg, úgy az évszakok sorrendje cserélődne
fel. Mindamellett az volna a legkisebb gondunk, hogy efféle „apróságokra”
odafigyeljünk, miközben a teljes élővilág és az időjárás egyensúlya
összeomlana…
De
vajon miért nem a másik irányban kezdett el forogni minden? Továbbá
logikusan adódik a feltételezés, hogy – ha már ez a bal felé forgó
irányultság ilyen állandó és egyöntetű módon világunkban jelen
van – az ebben a naprendszerben keletkezett életre is valamiképpen
rá kellett, hogy nyomja bélyegét. Sajnos ilyen tárgyú konkrét,
ok-okozati összefüggést ezidáig nem nagyon sikerült még feltárni
(bár, őszintén szólva, nem is nagyon keresték…); ellenben úgy
tűnik, hogy mélyebb és rejtettebb formában efféle kapcsolatok
igenis fennállnak. Wolfgang Pauli, a híres osztrák fizikus egyik
frappáns megjegyzése szerint: „Isten enyhén balkezes.” Ian Stewart
matematikus idézi e mondást A természet számai című könyvében,
amelynek témája szerint az ún. spontán szimmetriasértés
problémakörét igyekszik körbejárni és megvilágítani az olvasói
számára is közérthető módon. A földi élőlények szervezete óriási
bonyolultságú szerves molekulákból (aminosavak, nukleinek, fehérjék
stb.) épül föl, s – minden háromdimenziós alakzatra általánosságban
is érvényes módon – a vegyértékileg azonos összetételű molekulák
számtalan fajta térbeli alakzatot ölthetnek, amelyek közül mindnek
létezik egy balra és egy jobbra forgató irányú változata (mint
ahogyan balmenetes és jobbmenetes csavar is), és statisztikailag
mindkét verziónak egyforma valószínűséggel kéne bennünk előfordulnia.
Hogy mégis „válogat” közöttük a Természet, annak az lehet az oka,
hogy a kétféle elrendeződés energiaszintje közt egy egészen parányi
kis különbség található (aminek viszont az a magyarázata, hogy
a fizikusok által ismert négy nagy alapvető természeti erő közül
az egyik nem szimmetrikus), s mint írja, „kiszámítható, hogy százezeréves
periódus alatt 98% valószínűséggel az alacsonyabb energiájú forma
válik dominánssá”. A végső következtetése pedig így hangzik: „Ugyanaz
a mintaalkotó alapstílus és ugyanaz a szimmetriatörési mechanizmus
vezérli a kozmoszt, az atomot és minket.” S ki tudja, talán még
azzal is összefügghet valahol mindez, hogy az emberek többsége
jobbkezesnek születik (bal agyféltekés dominancia).
Mindezek
után, a Napunk körül uralkodó egyöntetű forgási/keringési irányítottsághoz
visszatérve, első látásra eléggé meglepőnek tűnhet, hogy a hagyományok
szerinti építő vagy „jó” irány éppen ellentétes ezzel a valóságos
„jó” iránnyal. (A hagyományok szintjén legtöbbször az óra járásával
megegyező irányt tekintik a barátságosnak.) Holott ez egy egészen
természetes következménye a látszat és a valóság hétköznapi tükröződéseinek.
Egy dolog az, hogy valójában nyugatról keletre forog
a Föld a tengelye körül, és nyugatról keletre kerüli meg minden
évben Naprendszerünk középponti csillagát – s megint más dolog
az, hogy látszólag viszont ezzel ellenkező irányban:
keletről nyugatra vándorolnak a csillagok és a Nap az égen. A
földi megfigyelő szemszögéből nézve mindezek az égi folyamatok
éppen fordított irányúnak tűnnek: olyan, mintha a Nap keringne
a Föld körül ellentétes irányban. Tehát az is kiderülhet ebből,
hogy mindezek a hagyományok kizárólagosan a földi léthez kötődnek.
Amiképpen
az is, ha már egyszer létezik egy évünk, úgy annak napjait honnan
is kezdjük el számon tartani éppen. Meghatározó e döntésben, hogy
mi az a jelképes tartalom, ami a legfontosabb számunkra. Ez általában
kultúránként változik, de a legtöbb hagyományos naptárban valahol
a téli napforduló közelében találjuk ezt meg. Tudományos szemmel
tekintve a kérdésre, azt kell mondani, hogy a tavasz és az ősz
az a kettő, ami a legkarakteresebb módon kiemelkedik az évszakok
sorából, s így elsősorban e két évszak tengelye mentén volna célszerű
két részre felezni az évet. Ebből a szemszögből nézve tagadhatatlanul
a március 21-i tavaszi és a szeptember 23-i őszi napéjegyenlőség
a két legkülönlegesebb napja az évnek. Ilyenkor az egész Földgolyón
mindenütt pontosan keleti irányban kel föl reggel a Nap az égen
(az év többi napján a földrajzi helyzettől függően ettől észak
vagy dél felé többé-kevésbé eltér), valamint a nappal és az éjszaka
hosszúsága megegyezik egymással (mind a kettő éppen 12 órát tart)
– ezért is hívják napéjegyenlőségnek. Egy-egy ilyen nap az egyensúly
és egyenlőség tökéletes szimbóluma lehetne. Minthogy jelképesen
(és a mérsékelt övben fizikailag is) a tavaszhoz köthető a kezdet
és az újjászületés eszméje, ezért e kettő közül is a tavaszi napéjegyenlőség
napját volna a leglogikusabb a naptári újévkezdő napnak megtenni.
A Föld forgási tengelye köré írt képzeletbeli végtelen sugarú
kört (az egyenlítő kozmikus meghosszabbítását) égi egyenlítőnek,
a Nap körüli keringési pálya síkját pedig ekliptikának hívják
a csillagászatban. Az, hogy egyáltalán évszakok léteznek a bolygónkon,
annak köszönhető, hogy az égi egyenlítő 23.5 fokos dőlésszöget
zár be az ekliptikával. (Ennyivel van „megbillenve” a Föld – ha
ez épp nulla fok lenne, akkor egész évben napéjegyenlőség lenne
mindenhol.) Ahol e két sík körvonala metszi egymást, az a tavaszpont
és őszpont – a napéjegyenlőségekkor ezekben a pontokban tartózkodik
a Nap látszólag az égen. A másik két évszaknak ehhez hasonló jellemzője
nincsen; nem létezik olyasmi, hogy „nyárpont” vagy „télpont”.
Csillagászatilag ezért március 21-én kezdődik az év el, s a csillagászat
és a matematika egy olyan abszolút univerzális vonatkoztatási
rendszer, ami mindenféle vallástól és filozófiától függetlenül
mindenhol ugyanazt az eredményt kell adja.
Sir
Norman Lockyer, a Nature című magazin alapítója (maga
is csillagász és tudós) volt az egyik olyan ember, aki komolyan
és tudományos szinten kezdett foglalkozni ezzel az egész témával
a 19. és a 20. század fordulója tájékán. A görög és egyiptomi
templomok kezdeti vizsgálata után a brit kőkörök felmérése mellett
kötött ki, majd 1906-ban publikált egy tanulmányt a kutatásairól,
ami egyik első mérföldköve lett annak a hosszú folyamatnak, melyből
később aztán megszületett végül is az ún. archeo-asztronómia
(régészeti csillagászat) tudománya. E tudományág máskülönben igen
megbízhatónak ítélhető módszerei számos – legalábbis a történelemtudományok
szemszögéből nézve – ellentmondásos eredményre vezettek, s ez
az oka annak, hogy az akadémikus tudományok képviselői mindmáig
olyan nehezen (vagy sokszor egyáltalán nem) képesek elfogadni
őket. Az építészeti romok tájolásának eltérései alapján, azok
kiterjedt vizsgálatával, megállapították például, hogy a dél-amerikai
Andokban fekvő Tiahuanaco ősi városa durván 17 000 esztendős múltra
tekinthet vissza, illetőleg az egyiptomi Nagy Szfinx és néhány
környező templom – a rajtuk lévő hosszantartó, bővizű esőzések
okozta eróziós sérülésekből ítélhető módon, majd később további
kultúrtörténelmi jellegű adatokkal is megerősítve – legvalószínűbb
életkora megközelíti a 13 000 évet. (Ez utóbbi fölfedezés főképpen
a kiváló geológus, John Anthony West érdeme, és egyáltalán nem
valami újkeletű dolog, lényegében véve már az 1970-es években
megtették.) Jelenleg úgy tűnik, ezek a – még manapság is fennmaradt
és ismert – legrégebbi ember alkotta építmények maradványai a
Földön. Bármennyire megdöbbentőnek látszanak is ezek az óriási
számok, és más hasonló (kikerülhetetlenül adódó) következtetések,
azt kell mondani, hogy a régészeti csillagászat – ha önmagában
véve nem is épp egy egzakt természettudomány, hiszen szintén számos
kulturális tényezőt tartalmaz – azért a történelem és a társadalomtudományok
könnyen korrumpálható „humán” szelleméhez képest mégiscsak sokkal
közelebb (legalább félúton, ha nem még annál is közelebb) áll
a „reál” tudományokhoz, s ennélfogva, ha efféle összeütközések
támadnak, úgy sokkal inkább a történelemben, mint a csillagászatban
(és a geológiában stb.) érdemes kételkedni és a hibát keresni.
A régészek és történészek fáradságos munkával fölépített kártyavárait
ezek a – messzemenően tudományos igényű és racionális tényekre
és feltételezésekre támaszkodó – fölfedezések alapjában döntik
össze. (Valahogy úgy, mint mikor a szénizotópos kormeghatározás
kiderítette, hogy az európai megalitok idősebbek a közel-keleti
városoknál, vagyis a kultúra Európában előbb létezett, mint a
Közel-Keleten, s nem pedig fordítva, mint korábban hitték; vagy
hasonlóan megrázó hatású volt, amikor a törzsfejlődés milliárd
éves tényei porig rombolták a bibliai teremtés nyomán korábban
mindössze néhány ezer évesnek gondolt világ képét.)
Hasonló
horderejű „tőrdöfés” az elmaradott szemléletű történészek szívébe
az a rendkívül figyelemre méltó elmélet, amelyet Giorgio de Santillana
és Hertha von Dechend fejt ki Hamlet malma című (elsőként
már 1969-ben megjelent!) könyvében. A könyv címe első közelítésben
arra az ősrégi izlandi mondára utal, melyből annak idején Shakespeare
merített, amikor szerezte a dán királyfiról szóló drámáját. Az
eredeti történet legalábbis több ezer éves, és több szempontból
is egy olyan rejtett, ám egyetemes tudás morzsáit hordozza magában,
aminek más-más darabjai a világ legtöbb népénél is hasonló formában
megtalálhatók. A „skandináv Hamlet”: Amlodhi vagy Amleth, és a
„finn Hamlet”: Kullervo északi mondája például sok feltűnően rokon
vonást tartalmaz, és dramaturgiai szerkezete mélyen rokonítja
őt a földrajzilag távol eső – de szellemében azonos – egyiptomi
Ozirisz-mondával (testvérgyilkosságok, ugyanúgy szerveződő bosszúk,
kutyaszerű mellékszereplő és ehhez hasonlók), illetve – valamilyen,
egyetemes szinten – a világ számtalan más mitológiája egyes konkrét
elemeivel, melyek a szokásos archetipikus képekkel és más, egymástól
független keletkezés elméleteivel nem magyarázhatók. A legtöbb
ilyen monda magvában valamilyen varázslatos pörgő-forgó-imbolygó
kozmikus/mesebeli dolog áll, mint amilyen a világ közepében lévő
világoszlop, világfa vagy világhegy – vagy éppenséggel a Kalevalából
már ismert skandináv/finn csodamalom, a Sampo. (Ez a sampo
szó az elemzések szerint a szanszkrit skambha szóból
ered, ami azt jelenti: „oszlop” vagy „sarok”, és az Atharva Védában
egy külön himnusz foglalkozik vele, mint a világ tartógerendájával.)
Sőt egymáshoz közel álló történeti környezetben fölbukkan bennük
néhány, egymáshoz közel álló különleges szám.
Amire
a szerzők – rengeteg efféle monda és más történet alapos elemzése
és összehasonlítása után – végül is rájöttek, az az, hogy egy
pontos, ám a hétköznapi szókincsbe beágyazott tudományos nyelvezetről
van szó, ami egy jelentős és elvont, földi csillagászati jelenséget:
a napéjegyenlőségek precesszióját írja le. A precesszió
fogalma azt jelenti, hogy a Földgolyó képzeletbeli tengelye, ami
körül örökös forgását végzi, nem mindig pontosan ugyanabba az
irányba mutat, hanem rendkívül lassan, alig észlelhető módon imbolyog
egy kissé. Ennek az a következménye, hogy a földi égbolt csillagképei
fokozatosan mindig arrébb tolódnak az égen, s körülbelül 2160
(pontosan: 2148) év alatt például a zodiákus csillagképei éppen
egy-egy beosztással helyeződnek vissza: a Vízöntő elfoglalja a
Halak helyét, a Halak a Kos helyét stb. Más szóval a tavaszpont
(a tavaszi napéjegyenlőségkori napkelte) vándorol körbe lassanként
az ekliptika mentén (jelenleg épp a Halakból a Vízöntőbe lép át);
ez a ciklus körülbelül 25 920 (pontosan: 25 776) évig tart – ennyi
idő alatt tér vissza mindig ugyanarra a kiindulópontra minden.
A mítoszokban és a regékben pedig világszerte meg lehet találni
az ide vonatkozó számítások jelentősebb kulcsértékeit, például
a 12, 30, 72, 360 stb. számokat. (Ezek szorzata adja ki az említett
értéket.) Sokszor ezek változatos variációi bukkanhatnak elő:
például a 72 esetében a fele (36) vagy ezek összege (108) és különféle
szorzatai, osztói stb. Leggyakoribb ilyen értékek például az 54,
144, 216, 432 vagy 864 és ehhez hasonlók. A hindu kozmológiában
például Brahma egy napja 4 320 000 000 évig tart. (Érdekességképpen,
a 108-as szám éppenséggel a magyar hagyományban is fölbukkan:
ennyi nemzetsége volt a honfoglalóknak a legendák szerint.) Két
döbbenetes pontja van ennek a fölfedezésnek. Az egyik az, hogy
ősrégi és világszerte jelen van a mondák „anyaga”, mégis ennek
ellenére egyetlen közös forrásból kell származzon, hiszen sem
véletlenül, sem magától nem jöhetett létre mindenhol ugyanaz.
A másik pedig maga a konkrét tartalom, ami egy nagyon nehezen
megérthető és észrevehető, és fejlett tudományos gondolkodást
igénylő természeti jelenség. Jelenleg a precesszió felfedezését
egy Hipparkhosz nevű görög tudósnak tulajdonítják, aki az i. e.
2. században, különböző korú csillagászati feljegyzések közti
eltéréseket összehasonlítva jött rá, azonban igen pontatlanul
becsülte csak meg, és sok időnek kellett még eltelnie hozzá, hogy
hasznavehető pontossággal ki tudják számítani a megfelelő értéket.
Az említett ősi mítoszokban viszont ez az érték zavarba ejtő pontossággal
benne van.
Olessák
Róbert (2003)
(Megjelent:
a Szintézis Újság 5. számában.)
