Rengeteg
olyan dolog vesz körül bennünket a kultúránkban, aminek az eredetét
nem tudjuk, sőt annyira megszokottak számunkra, hogy még csak
eszünkbe sem jut elidőzni rajtuk. Honnan származnak a hét napjai?
Miért éppen hét van belőlük, és miért abban az elrendezésben használjuk
őket, amiben? Vajon mit jelentenek? Ha meg akarjuk válaszolni
ezt a kérdést, végül is egy rendkívül izgalmas és szerteágazó
nyomozás kellős közepében találhatjuk magunkat. Első lépésként
tán a neveket érdemes megnézni. Sajnos a mi szavainkban aránylag
kevés érdekességre lelhetünk, ezért vegyük inkább elő a nekünk
második legismertebb nyelv: az angol idevágó szavait. Két égitest
és az északi germán istenségek neveire bukkanunk: a vasárnapban
és a hétfőben (Sunday és Monday) a Napra és a Holdra (Sun, Moon),
a következő négyben négy jellegzetes istenre (Tuesday, Wednesday,
Thursday, Friday – Tiw, Woden, Thor és Frigga), míg végül a szombat
(Saturday) a latin Szaturnuszt rejti magában. Bármelyik modern
latin nyelv párhuzamos szavaival összevetve őket, igen hasonló
a helyzet: a római panteon előkelőségei köszönnek vissza ránk:
Mars, Merkúr, Jupiter, Vénusz, Szaturnusz…
Az
egyes népek mitológiáiban általában jópár tucatnyi mindenféle
istenség lézeng, melyek sokszor igencsak zavaros viszonyban állnak
egymással, s noha előszeretettel rendezik hierarchiába őket, ez
a rangsor sem szokott mindig egyértelmű lenni. Akkor meg – gondolhatnánk
– mit számít, ha az ókorban a hét naphoz minden nép hozzátársította
kedvenc isteneit, hogy ünnepelni tudják őket? A sok száz istenből
kiválasztottak néhányat, akiket különösen kedveltek; csakhogy,
ha megnézzük őket, akkor kiderül: egyáltalán nem mindegy, hogy
melyik néhányat. Mindenütt olyan figurák állnak, akik többek közt
az ókori csillagászat által számon tartott hét bolygó valamelyikének
a képviselői voltak.
E
különböző mitológiák közös gerincét az ún. planétaistenségek
képezik, melyek többnyire nem is csupán egy-egy konkrét alakot,
hanem az istenek egész csoportjait (típusait) takarják; olyan
istenségeket tömörítve egy-egy ilyen társaságban, melyek közös
alapjuk révén egymásnak többé-kevésbé kölcsönösen megfeleltethetők,
sőt sokszor akár felcserélhetők. (Például a latin Mercurius a
görög Hermésszel, a sumér Szín az egyiptomi Thottal, s bizonyos
fokig még az előző kettő az utóbbi kettővel is stb.) Nevüket onnan
kapták, hogy ezeket az isteneket régen az ókori csillagászat által
ismert bolygókkal – planétákkal – azonosították. Ezek a bolygók
a magasan fejlett egyiptomi és babiloni tudományban ismert, s
a ptolemaioszi rendszerben is alkalmazott hét bolygó
(valójában csak öt „bolygó” van köztük, elvégre e szó mai értelmében
a Nap és a Hold nem számít már bolygónak): a Nap, a Hold, a Mars,
a Merkúr, a Jupiter, a Vénusz és a Szaturnusz – azok, melyek különleges
távcső segítsége nélkül a Földről még megfigyelhetők, vagy legalábbis
észrevehetők. (Ptolemaiosz modellje az a legismertebb geocentrikus
– földközpontú – világkép volt, mely jobb híján egészen a középkorig,
Kopernikuszig tartotta magát, s mely még úgy mutatta be a Naprendszert,
mint ahol a Nap és a Hold körpályán a Föld körül kering, az összes
többi bolygó pedig a Nap körül.) A mágikus, bűvös hetes szám különleges
értéke kialakulásának is részben ez lehet az alapja.
A
mitológia azonban csak egyik oldaláról kötődik a csillagászathoz.
E hetes rendben ezenkívül még valamennyi égitesthez társítottak
valamilyen fémet, színt és más efféle jellemzőket is; ami pedig
kiemelten lényeges, az az őket megszemélyesítő isteni alakok határozott
karakterében megmutatkozó alapvető emberi jellemvonások ábrázolása
és csoportosítása, ugyanezen az elosztáson belül maradva. Mindez
többé-kevésbé megfeleltethető annak, amit a korszerű mélylélektanban
– C. G. Jung nyomán – ősképeknek vagy archetípusoknak
hív a mai tudomány. Az emberi viselkedés a valóságban egy igen
egyedi, s ugyanakkor szinte végtelen finomságú és változatosságú
valami, de azért nagyjából ki lehet jelölni különböző összetevőket
és „halmazokat”, azaz alapkategóriákat benne. Hogy ezeket aztán
hányfelé és milyen részletességgel osztjuk szét, az már teljességgel
csupán szándékos döntés és megállapodás kérdése. A régi idők lakói
tehát a hetes számnál döntöttek, aminek oka nyilván az volt, hogy
nem óhajtották szétválasztani egymástól a csillagászatot és a
pszichológiát (és a többi tudományt), hanem egységbe foglaltan
akarták őket látni. A csillagmitológia, az alkímia és az asztrológia
közös jelképrendszere – a lélektan, a filozófia és a gyakorlati
tudományok összekapcsolására tett kísérlete mellett – alighanem
egy történelem előtti, általános ősvallás eltemetett, halvány
körvonalait idézi fel újra valamilyen formában – persze, nyilván
óhatatlanul némi vastagon rárakódott középkori/újkori babonaréteggel
is terhelve –, mely az emberi lélek mélyéről fakadó legfontosabb
tudati tartalmak kifejezésére szolgált. Ezeket, a róluk megnyilatkozó
jellegzetes terminológiával élve, szerényen csak „elemi erőkként”
szokták emlegetni, a „hét bolygóerőként”, vagy más hasonló homályos
körülírással; de nyugodtan tekinthetjük úgy is, hogy az emberi
(és állati) viselkedést befolyásoló nagy ösztönkategóriákról (az
önfenntartás, fajfenntartás, agresszió stb. ösztöneiről) van szó,
melyeket a mítoszok és mesék valamilyen okból kifolyólag a különféle
égitestek köntösébe burkoltan tálalnak.
A
fennmaradt hagyományokban legtöbbször a Nap az apa (atya) archetípusa
(az önfenntartásé és a világosságé), a Hold az anyáé (nőiség és
utódgondozás), a Mars pedig a fiatalságé és a harcé (agresszió)
szokott lenni. A Merkúr kivételt képez a többiekhez képest: sokszor
nincs is bizonyosan neme (a többi isten mind férfi vagy nő), a
változékonysággal jellemzik, és afféle összekötő, hírnök szerepet
tölt be. A Jupiter képviseli az érettséget és a nagyságot, a Vénusz
a szerelmet (szexualitás), a Szaturnusz pedig az öregséget és
a halált (meg még sok más dolgot is, például az idő mérését vagy
a napfogyatkozást). Ez a fajta rendszer az újabbkori Európába
a görög-római kultúra hatására került át, ám végsősoron az ókori
Keletről: Egyiptomból, és legfőképpen Mezopotámiából származik.
Mai ismereteink szerint itt fejlődött ki az a csillagászati gyökerű
naptári gyakorlat, ami a Nap járásán alapul, s amelyet manapság
is használunk: a hétnapos ciklus az akkoriban ismert hét bolygóhoz
rendelve, az év felosztása 12 hónapra pedig a Nap látszólagos
égi vándorlása során az Ekliptika mentén érintett csillagképek
sorrendjét tükrözi.
Vannak
azonban nyomok, melyek még régebbre mutatnak vissza: a keleti
műveltséget több ezer évvel megelőzte az észak-, nyugat- és közép-európai
megalit-kultúrák kőkorszaki virágzása, s ezeknek legalább egy
része ugyancsak meglepően magas csillagászati és matematikai ismeretek
birtokában állott. (Annak ellenére, hogy állítólag írástudatlan
társadalmakról van szó – holott Erdélyből 6-7000 éves írásmaradványok
is kerültek már elő.) Azt a tényt már régóta ismeri a tudomány,
hogy az őskori kőépítmények maradványainak jó része valamilyen
módon csillagászatilag tájolt; mindezek egyre részletesebb és
összetettebb tanulmányozásával ugyanakkor egyre messzebb menő
következtetésekhez jutnak el az egyes kutatók. Alexander Thom
professzor például fölfedezte az ún. megalitikus yardot:
azt az ősi hosszúsági mértékegységet, amelyet a kőkorban óriási
földrajzi területen kiterjedten használtak az építők, s amiből
bizonyíthatóan a legtöbb hasonló ókori mértékegység is eredeztethető.
E mértékegység közvetlenül a Földgolyó geometriai és fizikai jellemzőiből
származik. (Ami azt jelenti, hogy a történelem előtti időkben
már tudták, hogy a Föld gömbölyű, és ráadásul még a kerületét
is egészen pontosan megmérték vagy kiszámították.)
E
letűnt kor egyik legismertebb (és legnépszerűbb) tárgyi emléke
az angliai Stonehenge, melynek legkorábban épült részei durván
5000 évvel ezelőttről származnak. Nem a tekintélyes, roppant kőkörről
van szó, hanem egy kevésbé feltűnő, ám sokkal jelentősebb körről,
mely a monstrumokat körülölelve terül el: mintegy 96 méter átmérőjű,
szabályos köralakban kiásott földsáncról és 56 gödörről (az ún.
Aubrey-féle gödrökről), meg még egy-két további kiegészítő megfigyelési
pontról és kőről. Ezt a legrégebbi együttest úgy hívják, hogy
Stonehenge I. – hogy megkülönböztessék a kultuszhely többi részétől.
(Van még Stonehenge II. és Stonehenge III. is.) Más, korábbi kutatások
eredményeit is fölhasználva és összefoglalva, Fred Hoyle angol
csillagász végül is bebizonyította, hogy mindezek az „alkatrészek”
együtt egy kőkorszakban nagy pontossággal működtetett tapasztalati
csillagvizsgáló maradványai. Mint írja: „Stonehenge igen nagy
bölcsességgel és tudással megépített ősi obszervatórium.” Amire
használhatták többek között, az a várható napfogyatkozások és
holdfogyatkozások idejének meghatározása volt: segítségével tetszőlegesen
akár több évre előre is ki tudták számítani pontosan az összes
bekövetkező napfogyatkozásnak és holdfogyatkozásnak az időpontjait
– amiképpen mi magunk is bízvást használhatnánk ugyane célra a
megfelelő ismeretekkel, ha nem volnának jóval kényelmesebb (bár
egyben jóval bonyolultabb!) segédeszközeink hozzá.
Maga
az eljárás gyakorlati alkalmazásában véve eléggé egyszerűnek látszik:
lényege az volt, hogy különböző jelzőköveket vándoroltattak e
körvonal mentén, egyik gödörből a másikba helyezve át azokat;
adott „játékszabályok” szerint, pontos időközönként léptetve tovább
mindig valamelyiket a neki megfelelő irányban. Több, sajátos jelentésű
nagy követ is megkülönböztettek, amelyek segítségével az égitestek
látszólagos Föld körüli mozgását modellezték az ekliptikát – keringési
pályát – jelképező kör mentén: létezett egy-egy a Nap és a Hold,
s két másik az egymáshoz képest elhelyezkedő keringési pályák
metszéspontjai – az ún. holdcsomópontok: az egymással épp szemközt
álló felszálló és leszálló holdcsomópont – számára. A Holdkövet
például naponta kétszer tették egy-egy beosztással arrébb, így
28 naponként ért körbe az égi sáv mentén. A Napkő ugyanebben az
irányban haladt, de jóval lassabban – akár a kismutató a nagymutatóhoz
képest az óra számlapján –, hiszen neki egy éve volt rá, hogy
megtegye az útját: ő minden 13 nap alatt ugrott kettőt – illetve
később 6 és 1/2 nap alatt egyet. Velük ellentétes irányban, leglassúbb
tempóban pedig a csomópontok képviselőit vándoroltatták: velük
– a 18.61 éves, ún. Metón-ciklus ismeretében – alig hármat kellett
lépni minden egyes évben összesen. Ezek persze mind kényszerűen
kerekített értékek, ami csakhamar botrányos pontatlansághoz vezetett
volna, azonban évente négyszer – a nyári/téli napfordulók és a
tavaszi/őszi napéjegyenlőségek idején – kiváló lehetőség nyílott
rá, hogy korrigálják őket, a csillagászati események idejének
pontos megfigyelésével. Amikor a megfelelő sziklák azonos helyzetben
találkoztak egymással, az jelezte az adott típusú fogyatkozás
bekövetkeztét.
Ebben
a nagy horderejű fölfedezésben nem a tényleges gyakorlati alkalmazás
kulcsa, ami meglepő, bár éppenséggel arra sem volt könnyű feladat
most ennyi évszázad távolából ismételten rájönni; hanem sokkal
inkább az a rendkívül komoly elméleti háttér, amire az
építőknek támaszkodniuk kellett, hogy egy ilyen mesterien összehangolt,
szigorúan tájolt, és egyáltalán: használható rendszer megszülethessék
a kezeik által – alapos, mélyreható csillagászati ismeretek és
fejlett matematikai apparátus az előzetes számításokhoz. Egyrészt:
a fogyatkozások valóságos okát alaposan ismerniük kellett – azt,
hogy az égitestek egymástól kölcsönösen fedésbe, egy vonalba kerülnek
–, amihez viszont a Napról, a Holdról és a Földről is tudniuk
kellett, hogy ezek gömbszerűek és elliptikus pályán egymás körül
keringnek; nagyon elvont csillagászati törvényeket kellett világosan
látniuk. Másrészt: a matematikai pályaegyenletek kellő pontosságú
levezetésére is szükség volt – amelyek közt bizony akad olyan
is, mely trigonometriai cosinusos függvényeket és pí
alapú emeletes törteket is tartalmaz… Harmadrészt: a tényleges
gyakorlati alkalmazhatósághoz ráadásul mindezt még olyan mérési
adatokkal is alá kellett támasztaniuk, amelyek megszerzésére csak
minimum több száz, de sokkal inkább több ezer éves lankadatlan
„terepmunka”: megfigyelés, adatgyűjtés, majd azok összehasonlítása
és rendszerezése útján nyílt mód. (Nem utolsósorban pedig utazniuk
kellett: tetemes földrajzi távolságokat bejárni a megfigyeléshez.)
Nevezetes
tanulmányát Hoyle néhány humorosnak tetsző, ám valójában nagyon
is átgondolt feltételezéssel zárja le. Azt állítja, hogy a baljóslatú
13-as és a mágikus 7-es számok különös jelentőségéhez fűződő hiedelmek
gyökerei a kőkorszaki napszámláló ciklusokhoz nyúlnak vissza,
továbbá, hogy ugyaninnen származik a dámajáték is, és a napok
hetes ciklusa… E kijelentések alapja, hogy a kör működtetőinek
a közben eltelt időtartamokat is mérniük kellett: például a Napkőnek
– hogy a valóságos Nap látszólagos keringési útját élethűen nyomon
kövesse – éppen egy év leforgása alatt kellett az 56 lyukból álló
nagy számkörben körbeérnie. Kezdetben ez úgy valósult meg, hogy
pontosan 13 naponként két-két gödörrel azonos irányban rendszeresen
odébbhelyezték; ugyanis 13 x 56 / 2 = 364. (A hibát néha pontosították.)
Ehhez 13 napos ciklusokat kellett számolni egy másik, kisebb kör
segítségével, csakhogy mivel rájöttek, hogy 6 és 1/2 naponként
egyesével lépve nagyobb pontosságot érnek el, így áttértek arra.
Törtértéket viszont nem lehet kavicsokkal nyilvántartani, ezért
végül is a 7-es számnál kötöttek ki úgy, hogy két-két hétnapos
ütemet összevonva használtak: az egyik utolsó napja a másik első
napjával egyezett, tehát a kettő együtt 13 napot adott ki. Ehhez
talán világos és sötét színű köveket is használtak (logikusan,
hiszen a félnapos különbségek miatt hol este, hol hajnalban kellett
őket léptetni), amelyek minden tartam végén átugráltak egymáson
– innen jutott eszébe Hoyle-nak a dámajátékot is kapcsolatba hozni
mindezzel. A lényegi feltételezése ugyanakkor az, hogy mikor a
13 napos ciklusokról a 7 naposra áttértek, talán az elavult módszerhez
ragaszkodókat sutának, balgának, elmaradottnak tartották, s a
13-as szám szerencsétlen voltának is ez vethette meg az alapját.
A hétnapos időmérő egység pedig széles karriert futott be, és
– noha eredetét feledve, de – mind a mai napig fennmaradt… (Semmiképp
sem komolytalan ezeknek a dolgoknak ekkora jelentőséget tulajdonítani,
hiszen egész közösségek léte függött a rendszer pontosságától:
ha mondjuk a vetések és aratások idejét elhibázták, az végzetes
éhínséghez vezetett.)
Bár
nem tartozik közvetlenül ide, azért jó tudni, hogy a 13-as számnak
emellett létezik egy másik, hasonló viszonya is, ezúttal a 12-es
számhoz: a 12 hónapos felosztások általános elterjedése előtt
ugyanis sokféle összefüggésben még 13 db. 28 napos (a Hold járásához
igazított) ún. hold-hónapra osztották fel az évet, s amikor ezt
felváltotta az újabb keletű (Nap-alapú) tizenkettes naptárrendszer,
az hasonlóan „balszerencsés” tartalommal ruházhatta fel a régi
13-as számot. Egyes régi holdnaptárakban még vegyesen voltak együtt
12 és 13 holdhónapból álló évek: a mi mai szökőnapjainkhoz hasonlóképpen,
a rendesen tizenkettes ciklust bizonyos években kénytelenek voltak
kiegészíteni egy tizenharmadikkal is, hogy a teljes napévtől adódó
eltéréseket korrigálják így. (Például a Coligny-naptár is egy
ehhez hasonló esetet mutat.) E 12/13 közti „ingadozásnak” még
árnyaltabb képét kapjuk, ha más körülményeket is figyelembe veszünk
hozzá: a hónapokat adó 12 állatövi jegyen kívül ugyanis létezik
egy tizenharmadik is, a Kígyótartó csillagkép, ami nem tartozik
szorosan hozzájuk, hanem csak „félig belelóg” a zodiákus körbe.
(A napkorong nem gyalogol át rajta teljesen, mindössze érinti
a végét.) Emiatt aztán nem is szokás a többiek közé sorolni, ám
ha a 12-es és a 13-as számok „jogosságán” vitatkozunk, akkor éppenséggel
hivatkozhatunk arra is, mint érvre, hogy valójában nem tizenkét,
hanem tizenhárom állatövi jegy van… A 13-adik szám baljós jellege
részint fakadhatott abból a körülményből is, hogy ez a csillagkép
csak félig tartozik a többihez, s zavart okozó jelenlétével állandó
kétségeknek és vitáknak nyújt tápot.
Az
ősi dél- és közép-amerikai (azték, maya, inka stb.) kultúrákban
is jelen van a 13-as szám, mégpedig szintén középponti helyet
foglal el: a mezopotámiai 12-es zodiákus mezo-amerikai megfelelője
13 csillagképből áll, a főbb istenségek szent száma is ez, s ami
a legérdekesebb az egészben, hogy a hasonlóképp csillagászati
számításokon és megfigyeléseken alapuló, és egyedülállóan pontos
(és összetett) világhírű maya naptár egyik legfontosabb alappillére
is egy 13 napból álló naptári egység, a tizenhárom napos hét
volt. Ez egyrészt a kultúrák részben közös eredetéről tanúskodik,
másrészt ugyancsak alátámasztja a naptárrendszerek fejlődésével
kapcsolatos spekulációkat.
A
hét naphoz eszerint csak később fűződött hozzá a hét bolygó és
isteneik képe, s amikor ez megtörtént, a mai héthez képest még
egy igen fontos különbség is megvolt: kezdetben a vasárnap volt
a hét legelső napja, és a szombat volt az utolsó. Számtalan bizonyíték
utal rá, hogy ez volt az eredeti állapot: történetiek (miután
Róma átvette a szokást a Kelettől, Nagy Konstantin császár 321-ben
ünnepélyesen a „Nap tiszteletreméltó napja” néven pihenőnappá
nyilvánította a hét első napját; vagy Nagy-Britanniában még ma
is ez a sorrend él; stb.) és kultúrtörténetiek (a szerda német
neve – Mittwoch – azt jelenti: „hétközép”; vagy a Vénusz közkeletű
kapcsolata a 6-os számmal – a latin szex szó is innen
származik, akárcsak a középkorban démonizált 666-os szám – stb.)
egyaránt. A legsúlyosabb érv azonban logikai természetű közülük:
korántsem véletlen ugyanis, hogy a bolygókhoz tartozó istenek
éppen ezt a sorrendet vették fel. A hozzájuk tapadó jelentéstartalmak
kizárólag így alkotnak összefüggő logikai egységet, s bármilyen
más sorrend esetén csupáncsak egy esetleges halmazt. A hét napot
ilyenformán két darab hármas egységre (szentháromságra) lehet
szétszedni, melyeket a középen megmaradó szerda (a Merkúr napja)
köt össze egymással. (A Merkúr istensége összekötő, hírvivő szerepet
kap a mitológiákban.) Az első három nap (a vasárnap, a hétfő és
a kedd) ekkor egy olyan háromszöget alkot, mely a Nap-Hold-Mars
képzetéből tevődik össze, amit pedig Atya-Anya-Fiúistenség hármasként
lehet lefordítani. Kétségkívül ez az emberiség egyik legelemibb,
legősibb érzelmi kötődésének: a családi köteléknek az isteni rangra
emelt megjelenítése. (Érdekesség, hogy e három istenbolygó kedvelt
féme éppen megegyezik Attila király hármas koporsójával: arany-ezüst-vas
– bizonyára ez sem lehet véletlen.) A másik hármas ellenben a
Jupiter-Vénusz-Szaturnusz (csütörtök-péntek-szombat) marad, aminek
már egy kicsivel nehezebb lesz föltárni az összefüggését. Sokat
segít benne, hogyha észrevesszük a hét istenkategória tükörképszerű
elrendeződését: a Nappal (világosság) szemben áll a Szaturnusz
(a sötétség); a Marssal (fiatalság) a Jupiter (a felnőttség);
a Holddal (anya) pedig a Vénusz (a nemiség – ráadásul ez a kettő
nőnemű, a többi pedig hímnemű); a középen cövekelő Merkúr egyedül
a minden szabály alól való kivétel. E következő háromszög nem
is annyira az ellenpontját, mint inkább az egyensúlyát adja meg
a másiknak: további, alaposabb vizsgálódás útján kideríthető,
hogy minden egyes tagja a családi trió rokon tagjának megfelelő
racionális párját nyújtja (például a kezdeti anyai kötődés helyett
a kibontakozó párkeresést és szexualitást), amelyen keresztül
a meghitt, ám kissé rövidre zárt családi körből kivezet a jóval
nyitottabb és tágasabb társadalmi körbe.
A
végső összképe tehát akképpen fest a dolognak, hogy két egyenrangú
háromszög áll szemben szimmetrikus módon egymással, és egy harmadik,
kisebb valami összeköti őket középen. Mindjárt több, roppant érdekes
analógiát is fölfedezhetünk ezzel az összképpel. Az első a Dávid-csillag,
mint szimbólum: alighanem az is valahonnan innen származik. A
másik az egész világon elterjedt és meghatározó sámáni (vagy táltos)
világkép három világból álló alapelképzelése: ez úgy néz ki, hogy
van egy Felső, egy Alsó és egy Középső Világ. A felső világba
utazik a sámán, hogyha valamilyen tudásra akar szert tenni; az
alsó világba pedig leginkább az erőért és segítségért száll le.
A középső világ csupáncsak amolyan átmeneti jellegű határfelületet,
sávot, „frontvonalat”, hidat képez a másik két nagy tudatbirodalom
között félúton, s középen pedig a Világfa áll (Merkúr!), mely
a világok közt közvetít, s a közlekedést szolgálja. Ez egészen
jól lefedi az iméntiekben kapott összképet; különösen, ha még
azt is hozzávesszük, milyen szépen megfelel egymásnak az alsó/felső
világok és a családi/társadalmi háromszögek érzelmi/értelmi töltésű
kettőse. Amivel aztán rögvest rá is találtunk a harmadik nagy
hatású megfeleltetésre: szerte a világon jelen van a hagyományokban
és a gondolatiságban az a fajta dualizmus, ami általában kétféle:
értelmi és érzelmi (vagy éppenséggel: férfi és női – mint a kínaiak
jin-jang jelképe) alapra bontja szét a világot, de legfőképp az
embert. Ez pedig valóságosan is az Embernek a képe, hiszen a modern
tudomány is ugyanezen az alapon határozza meg az emberi magatartás
legelemibb modelljét: a jobb és a bal agyfélteke által vezérelt
intuitív és racionális összetevők segítségével, melyek működése
közt az egészséges személyiség képes fenntartani egy állandó és
kívánatos egyensúlyt. (Tulajdonképpen egy igen hasonló gondolat
ütközik elő abban az ókori világban sokfelé elterjedt szokásban,
hogy két személy: egy pap és egy király állt az egyes városállamok
élén, s ami számos egyéb régi kultúrában is visszhangra lel –
akárcsak a magyaroknál a kettős fejedelemség.)
Sőt,
ráadásként még egy negyedik párhuzam is fennáll – éppolyan megdöbbentő,
mint amilyen kézenfekvő egyúttal. Az emberi gondolkodás élő lenyomatai
az emberek által beszélt nyelvek; s a nyelvek fontos építőkövei
közé tartoznak a személyes névmások. (Túl azon, hogy a dualitás
alapeszméje megjelenik már eleve az ige és a névszó kettősségében.)
Ezekből is általában kétszer három van (esetleg, ritkán, háromszor
három): ugyanaz a hármas szerepel egyszer egyes-, másszor többesszámba
téve (én-te-ő és mi-ti-ők – illetve, némely nyelvben kettesszám
is megtalálható). Kellően sok nyelvet összehasonlítva kitűnik,
hogy az első névmás az esetek többségében valamilyen nazális (m,
n, ny, ng, nk stb.), a második pedig valamilyen palatális (d,
t, th, gy, ty, j, y, z stb.) mássalhangzót tartalmazó szó. Például
a magyarban: én és te. (Vagy angolul tárgyesetben:
me és you – ez utóbbi régiesen thee.)
Egy másik szópár, ami lépten-nyomon felbukkan: anya és
atya. (Angol: mum és dad.) Latinul
az „egy” és „kettő”: un és du. (Ugyanez az ősi
közép-amerikai maya nyelven úgy hangzik, hogy hun és
ca.) Természetesen ez csak egy-két önkényesen kiragadott
példa a legismertebb nyelvekből, ám tucatjával sorolhatók még
a rokon hangzású szavak szinte valamennyi nyelvben. Ami aztán
fölteszi a koronát az összehasonlításra, az az, hogy mindezek
a szavak feltűnően egybecsengenek egyes ókori mitológiákból vett
alapvető istenpárokkal: például Nun és Atum
az óegyiptomi, vagy Inanna és Utu (a Holdistennő
és a Napisten) a sumér mitológiából… (Az ősmagyarok Anonymus által
megemlített istenhármasa: Ene-Du-Bél, a káldeusok három alapelve:
Anu-Hea-Bel, a szabadkőműveseké pedig: Jah-Baal-On.)
Olessák
Róbert (2002)
(Megjelent:
a Szintézis Újság 4. számában.)