Furcsa
módon vonzódik az ember a legekhez. Melyek ráadásul önmagukban
nem is léteznek (legfeljebb csak valamilyen relatív viszonylatban,
amit viszont általában elfelejtünk hozzájuk tenni), de valahogy
mégis mindig olyan megnyugtató érzés rájuk gondolni… Különösképpen,
amikor egy olyanról van szó, amihez épp személyesen közünk van
(vagy nincs). Óvatosabb duhajok a legekről is többesszámban
beszélnek. (Azonkívül ugye feltételhez kötött, illetőleg feltételes
módban – továbbá a bárminemű tér- és időbeli véglegesség – a teljesség
és a befejezettség igényei nélkül… Satöbbi.)
Kezdjük
hát a hivatalossal. A 2001-es Guinness Book of World Records
(a Guinness Rekordok Könyve) által beregisztrált példány Írországban
található, egy bizonyos Brian Fleming munkája (azaz részben, mivel
nem egyedül csinálta: másik tervezője Paraic Breathnac, a kivitelezője
pedig Bill Wright és Seamus Purcell volt). Az ún. Millennium Drum
Carnival nevű színpadi show számára készült, magát a dobot is
így nevezik: Millennium Drum. (Az írországi ezredfordulói
ünnepségek előtt nem sokkal.) A közölt hivatalos méretei: átmérője
15 láb 6 inch, a mélysége pedig 6 láb 3 inch. (Átszámítva tehát
4.72 méter átmérőt jelent ez, és 1.9 méter mélységet.) Nyírfa
rétegelt lemezből és vitorlavászonból készült, először a Szent
Patrik-napi fesztiválon játszottak rajta Dublinban. Az interneten
föllelhető összesen három darab róla készült fotó közül egyik
rosszabb, mint a másik (alacsony felbontásúak és csapnivaló minőségűek),
de annyi azért kivehető róluk, hogy eléggé könnyen mozdíthatónak
látszik, azaz tömegére nézve legalábbis nem lehet egy súlyosabb
darab. Tervezése során tudatosan egy bizonyos fajta szimbólumnak
szánták: az Írország protestáns és katolikus fele közti harmónia
jelképének – ennek érdekében egyik oldalát egy bodhran, a másikat
egy lambeg mintájára formálták. (A bodhran a hagyományos kelta
sámándob, a lambeg meg egy afféle nyakban hordott, cirkuszias,
kétfenekű mifene.)
Szabályosan
eltörpülnek mellette az egyébként sokkal jobban reklámozott, körüllengett,
dicsőített újvilági óriások: a Purdue és a Big Bertha.
(Annyiból persze jogos a nagyobb ismertség, hogy maguknak e hangszereknek
személyesen hosszabb történelmi múltjuk van.) A Purdue
nevű dobot 1921-ben gyártották a Purdue Marching Bandnek (azaz
felvonulási együttesnek) az USA-beli Indiana 
államban.
Azóta is rendszeresen használják, és cserélgetik rajta az elnyűtt
bőröket, amelyeket régi szokás szerint különféle hírességek autogramjaival
látnak el: így például Neil Armstrongé mellett a Kodo együttes
tagjainak aláírása is ott szerepel valahol. Vicces, hogy a hangszer
pontos méreteit titokként kezelik, és őrzik, csupán annyit lehet
tudni, hogy a guruló állványával együtt éri el a közel tíz láb
(azaz három méter körüli) magasságot; annál tehát biztos kevesebb.
(Egy külön négy főből álló válogatott gárda őrzi, illetőleg szállítja,
ketten pedig ütik kétfelől.)
A
nagy vetélytárs, mely – tipikus ámerikai módra – a véresen komolyan
vett városi futballcsapatok közti rivalizálás jegyében fogant
meg, egy évvel később, azaz 1922-ben született, a University of
Chicago rendelésére. (Mind a mai napig marakodnak rajta, melyiké
az elsőbbség, mivel ez az újabb nagydob állítólag valamivel nagyobb
területű lett, mint a másik, ugyanakkor keskenyebb…) Az ’50-es
években egy dallasi olajmágnás megvette és helyreállíttatta Texasban;
ott akasztották a Big Bertha becenevet rá. 1961-ben elvitték
a Purdue-t Texasba, hogy az utcán összemérjék egymással
a kettőt, és ezáltal véget vessenek a viaskodásnak, azonban a
másik dobbal nem jelentek meg a tulajdonosok, így a Purdue-t
kiáltották ki a győztesnek; akkor határozták el, hogy a méreteit
attól kezdve nem fedik fel többé – a rejtélyesség megőrzése végett.
A Big Bertha méreteit viszont tudjuk: 8 láb, azaz 2.44
méter átmérő, és 44 inch, azaz 1.12 méter mélység. (Eszerint a
másik sem lehet ettől jelentősen eltérő.)
Már
ebből a méricskélésből is kitűnhet, hogy sokszor egyáltalán nem
is olyan könnyű feladat összehasonlítani ezeket a jószágokat egymással.
Végül is a legkönnyebben megfogható – és a legtöbb ember által
ebből kifolyólag első helyre rangsorolt, bár nem biztos a legkorrektebb
– jellemző talán a kifeszített bőrfelület átmérője. Csakhogy már
ez sem mindig egyértelmű adat, ugyanis az elég ritka, hogy egy
dobnak matematikailag is pontos kör alakja legyen, vagyis mindjárt
több átmérőt mérhetünk: legnagyobbat, legkisebbet, esetleg egy
átlagost… (Mivel ez az érték arányos a kerülettel, ezért véleményem
szerint inkább kerületet kéne mérni, ami sokkal hitelesebb eredmény.)
Aztán, ha a dobok méretarányai eltérőek (például a kerület és
mélység aránya a két dobnál), akkor vajon hogyan vegyük tekintetbe
melléje a mélységet. Ezenkívül ott van még az űrtartalma és a
súlya, esetleg az anyagvastagsága stb. Ami ugyancsak számíthat
még: milyen anyagokból, és milyen technikával készült – tudniillik
ezek más-más adott korlátokat szabnak az elérhető méreteik számára.
Mindeme tényezőket valamiképp figyelembe illik venni ilyenkor.
Egyértelmű,
hogy a fajsúlyosabb nagyágyúk a témában a taiko dobok lesznek.
A jellegzetes dobkészítő stílus – történelmileg már több ezer
éve – eredetileg még valahonnan Belső-Ázsiából, Indiából származik,
és onnan került – Kínán át – a felkelő nap országába, Japánba.
A szigorúan hagyományos hangszerek az ősi recept szerint egyetlen
darab fából készülnek, és mindkét oldalukon 
általában
egy-egy marhabőr feszül. Tehát ehhez kellő méreteket öltő fatestre
és állatbőrre van szükség. Ilyen célra alkalmas fafaj például
az ún. keyaki (magyar nevén ez a japán gyertyánszil,
vagy latin nevén zelkova serrata). (Noha bonsaiként is
nevelik, de most nyilván nem arról a példányairól van szó…) A
jelenlegi élő, ismert legnagyobb és legöregebb példányai ezer
évesek, és tizenkét méter körüli törzskerületűek (ami három-négy
méter közti átmérőket jelenthet); azonkívül sok közülük manapság
már természetvédelem alatt áll. Tradicionálisan a taiko ilyen,
és más hasonló fafajtákból készült évszázadokig, amelyeket kivágásuk
után igen komoly előkezelésnek kellett alávetni még a felhasználásuk
előtt (mint például sok-sok évig szárítani stb.). Aztán egy-egy
ilyen törzsből több, egyenként mind egy darabból álló, összefüggő
dobtest készült oly módon, hogy a legnagyobb, külső fakerület
belsejéből kivájt és kiemelt anyagtömeggel ugyanilyen eljárással
továbbdolgoztak, majd annak belsejéből kiemelkedett egy még kisebb…
Akár a matrjoska-babák. Sajnos ma már egyre kevesebb a lehetőség
ilyenfajta dobok készítésére, minthogy megritkult az elérhető
alapanyag mennyisége, ugyanakkor pedig hatványosan megemelkedett
rá a kereslet (és egyébként is rettentően idő-, pénz- és munkaigényes):
ezért ma már – többségében, leggyakrabban, legalábbis általános
célra – inkább hordószerű, dongás szerkezettel oldják meg a gyártását.
Szerencsére
még a történelem során készült dobok közül jópár fennmaradt, és
használható állapotban maradt fenn (a masszív testek jól bírják
a megpróbáltatást, a bőrök szoktak inkább tönkremenni rajtuk –
ami viszont könnyen kicserélhető); bár a legtermetesebbek az utóbbi
pár évtizedben készültek. Ezeket mindegyiket kivételes becsben
tartják, számos közülük valamilyen múzeumban, kolostorban megtekinthető.
Egyik ilyen legismertebb többek közt a Nagoya-kastélyban őrzött,
és még rendszeresen használt darab: jóllehet ez 1.95 méter átmérőjével
a szájnyílásánál (és 2.4 méterrel a belső átmérőnél, továbbá ugyanilyen
mélységgel, és 3 tonna súllyal) meg sem közelíti a legnagyobbat,
mégis talán ez az egyik legpompásabb, szemet gyönyörködtető szépségű
odaiko; egy 1200 éves fának kellett feláldoznia magát érte.
Pedig
akadnak ám ennél jóval nagyobbak és lehengerlőbbek (bár – mondhatni
– tán nem annyira káprázatosak). A Gifu tartományban fekvő Takayama
City környékén, a Matsuri No Mori múzeum főtermében mindjárt
három, egymáshoz hasonlító méretű is ki van állítva egyszerre:
ezek közt a legnagyobbik 2.73 méter szájnyílású (s ugyanolyan
hosszú, míg a legöblösebb belső résznél pedig három méter körüli
átmérőt is fölvesz), 4.5 tonnányi súllyal. Tehát ő lesz itt az
első számú nehézsúlyú versenyző. (Állítólag ez egy 1300 éves kameruni
fából készült, s félmillió amerikai dollárra becsülik az értékét
– mármint ugye mindhárom dobnak, egyenként.)
A
ténylegesen legnagyobb átmérőjű taiko dob a világon még ennél
épp egy teljes méternyivel szélesebb… Hat darab van kiállítva
belőlük a Great Drum Museum (Nagy Dob Múzeum, vagy japánul
Odaikonoyakata) nevű helyen, a Takanosu Road Station közelében.
Ezek közt a legnagyobbik 3.71 méter átmérőjű szájnyílással, valamint
4.52 méter hosszal és 3.5 tonnával büszkélkedhet. Csakhogy ezek
már egy egészen más technikával gyártottak az előzőkhöz képest:
okedo, azaz menetdob jellegűek; tehát nem az öblös „hordó” (az
ún. nagado), hanem kicsit karcsúbb, hosszúkásabb test, és annak
mentén – szögek helyett – körbefűzött kötelekkel megfeszített
bőrök. (Ennek köszönhető fajlagosan kisebb súlya, ugyanakkor mégis
nagyobb bőrméret – ilyen technikával sokkal könnyebb
dolgozni.)
Valójában
most bár bevallhatjuk: mégsem ő a legnagyobb. S mégsincs ellentmondás:
a legnagyobb dob ugyanis nem taiko. Ugyanakkor 
igen
hasonló a taiko dobokhoz, és kiváltképpen ahhoz, melyet utolsóként
tárgyaltunk: szintén ilyen okedo-szerű technikával készült, ráadásul
japán tervezője volt: Hiromi Ishioka személyében. Nepál fővárosában,
Kathmanduban, a Dashrath-stadionban áll(t) e monstrum, melyet
– különféle japán és nepáli nemhivatalos magánszervezetek támogatásával
– japán és nepáli munkásokból álló közös csapat épített fel öt
hónapos munkával 2006-ban. Átmérője nem kevesebb, mint 5 méter.
Ezáltal az írországi rekordert is túlteljesíti: már az ismertető
cikk szerint a Guinness Bookban regisztrálták is. A tervezője
nyilatkozatából kiderül, hogy hat évvel korábban már megelőzte
ezt egy másikkal (amelyik „csak” 4.8 méteresre „sikerült” és Japánban),
s nem szándékszik megállni, míg le nem fogják, hanem ismételten
még nagyobbat tervez majd… Egyébként az ominózus szörnyeteg a
világbéke szimbolikus megtestesítője lesz.
Új-Zélandon
2008-ban közzétettek egy tervet (az Ancient Kauri Kingdom nevű
cég), miszerint ők is szeretnék elkészíteni „a világ legnagyobb
dobját”, pontosabban: a legnagyobb egyetlen fadarabból álló dobját
– ún. ősi kauri fából, mely a legöregebb megmunkálható
fa a világon. (Több ezer évig él, s a föld alatt konzerválódott
és eddig talált legidősebb pedig mintegy 50.000 éves. Többek között
ilyen fából készült el egy ebédlőasztal, ami 40 láb, azaz 13 méter
hosszú nagyjából.) A kihirdetett üzenetük alapján akkoriban kezdték
meg a keresést a céljaiknak megfelelő fatörzs számára, és a tervek
szerint várhatóan 3-4 évet vehet igénybe a projekt véghezvitele;
azaz most már lassan várható lesz valamilyen hír majd felőle…
A Pacific Rim Peace Drum névre elkeresztelt szertartásdob
– ha valaha elkészül – állítólag körbeutazza majd a világot, és
a béke hírét fogja közvetíteni. (Úgy látszik, hogy mostanában
valamiért mindenkinek a világbéke nagy eszméje ugrik be az óriásdobokról.)
Miután
már megírtam a cikket, került elő a legfrissebb hír (tehát ez
már itt egy utólagos betoldás): alig pár hónapja (2011 tavaszán)
Lengyelországban állítólag újabb rekord született (vagy legalábbis
rekord-megdöntési kísérlet): egy 10 méteres dob. Az újdonsült
jövevény egy háromtonnás keretből és ráfeszített vászonból áll
össze; Dubaiban és Németországban is járt. A képeken és videókon
látszik, hogy a turisták – no és persze legfőképp a gyerekek –
kitűnően élvezték, hogy bárki megütheti, kipróbálhatja. (Sőt,
a rekorddöntés voltaképpen erről szólt: a legnagyobb számú együtt
doboló emberről, a kiírás szerint.) Külön, saját ütősbemutatós
műsorprogramot is kerítettek köréje, mely számos más további extrém
hangszert tartalmaz.
Különösképpen
a Közép- és a Távol-Keleten fekvő országokban lehet számos további
szemrevaló óriásdobra bukkanni; nemcsak Kínában és Japánban (vagy
– mint láttuk – Nepálban), hanem ezenkívül – többek közt – például
Vietnamban, Dél-Koreában, Indiában, Tibetben, Thaiföldön és Indonéziában
is. Az interneten kutatgatva egyre több – és egyre frissebb keltezésű
– találatra lelhetünk; köszönhetően az egyre nagyobb számú lelkes
világutazónak, aki megosztja a képtalálatait. Mivel senki szerzői
vagy személyiségi jogainak megsértése nem célom, így nem bővítem
tovább a nyilvánosan mellékelt kis fényképalbumomat azok ide másolásával
(és nem is lenne túl sok értelme, hisz végtelenségig lehetne ezt
folytatni); holott igencsak különös és bizarr szépségű, egzotikus
gyűjteményeket lehetne ilyen módon összeállítani. (Talán majd
egy másik alkalommal, más helyen…) Egyelőre maradjunk a címben
foglalt tárgynál: a jelenlegi legnagyobbak tehát itt vannak. Nézzük
meg, hogy mi a helyzet saját portánkon.
A
mi kis honi köreinkben készült néhány dob, mely legalábbis afféle
helyi rekord besorolást talán elérhet. Egyelőre sajnos nem tudok
a fentiekhez hasonlóan sokféle és egzakt, precíz adatokat leírni,
minthogy sosem méregettük elkészültük után őket ilyen módon tudományos
szempontból (illetőleg nem jegyezte fel ezt senki sem; és nem
tettük rá egyiket se mérlegre… nem érezzük olyan fontosnak az
ilyesmit) – ám ígérem, hogy előbb-utóbb bepótolom ezt, és közzéteszem
őket majd. Mikor 2000-ben létrejött a Kiyo-Kito Taiko (kis hazánkban
első ilyen fecskeként), addigra már félkész állapotban megvoltak
az azóta
is használt dobpark kulcselemei: a két nagado-, a két chu-daiko,
és egy odaiko. Utóbbi szájnyílásának az átmérője épp
1 méter körül van. Habár jelen írás előzményeihez képest ez már
relatíve egész „picinek” és visszafogottnak is tűnhet, azért a
maga fizikai valójában – testközelből szemlélve – meglehetősképpen
nagyszabású, ünnepélyes érzést kelt. Pont annyira súlyos is. A
szállítmányozásnak már a puszta gondolata izzasztó: három-négy
erőteljes férfi kell a legelemibb arrébbmozdításához. (Ilyen szempontból
ez bizony a vérbeli és fajsúlyosabb, ősdöher kategória!) A helyfoglalásáról
nem is beszélve; épp emiatt ezt a dobot csak a legfontosabb, kivételes,
ritka alkalmakkor vettük elő mindig is. (Az egyébkénti helyettesítésére
elkészült egy hasonló bőrátmérőjű, ámde laposabb, és jellegzetes
korong alakú, sokkal könnyebb, igénytelenebb és egyszerűbb kivitelű
hira-daiko is.) Az odaiko az évek során látványos, szép
festést, díszítést és lakkozást kapott; továbbá három – az alapító
Paulinyi Tamás által hosszú türelemmel, aprólékosan és személyesen
kimunkált, a megelőző évtizedes képzőművész-kézművesi gyakorlata
és a tehetsége legjavát is tartalmazó – öntött bronzfogantyút.
Az
őt létrehozó körülmények miatt, úgy tűnik, a maga nemében egy
példa nélkül álló hangszer ez a szűkebb tartományunkban. (Éppenséggel
elképzelhető, hogy egész kontinensünkön, vagy esetleg még annak
határain túl is valamennyire… Kelet, nyugat felé egyaránt.) Legalábbis
nem látszik túl valószínűnek, hogy bárki, bárhol szívesen és önként
felvállalna magának egy ilyesfajta „bébit”.
Általánosságban
véve ugyanis egy olyan szokás figyelhető meg a leginkább – például
az angliai taiko együtteseknél –, hogy egy bizonyos méret fölé
nem szeretnek menni a nehéz szerkezetű, szögelt (az általunk is
alkalmazott, „klasszikusan” öblös hordóforma) dobokkal; még a
mi esetünkben csupán közepesnek tekintetthez hasonlító méret (mi
őket hívjuk chu-daikónak, ezek olyan 70 cm körüli átmérőjűek –
s ők is elég nehezek) is már aránylag ritkán megtalálható; ennél
nagyobb pedig szinte sohasem. Könnyen megérthető, praktikus oka
van ennek: a rendkívüli nehézségű szállítás és mozgatás (illetőleg
annak elkerülése). A nyugati kultúrkörben lévő taiko dobot csaknem
kizárólag fellépésre, gyakorlásra szánják (itt nincsenek olyan
kötött helyek, amelyekre egyszer s mindenkorra beállíthatnának
egy-egy ilyen monstrumot); és senki sem akar olyan hangszert használni
a gyakorlatban, amit nem tud néhány ember kényelmesen, gyorsan
felállványozni; márpedig a legnagyobb dobokat látványosan, magas
állványra kell emelni. (Mi ezt az elején még nem tudtuk, így egy
kissé „túllőttük” a méreteket sajnos – melynek következményét
a csoport talán mindörökké nyögni fogja már.) Tehát ennél nagyobb
bőrfelület-méret elérése érdekében tipikusan inkább könnyű-szerkezetes,
puhafából készült, könnyű-kivitelű okedo (azaz menetdob) jellegű,
szögek helyett madzagokat alkalmazó fűzött megoldással élnek.
(Fenti okok miatt bízhatunk a feltételezésben, hogy e csöppnyi
Obelixünk továbbra is egymagában álló menhír lesz.)
Ezzel
párhuzamban (2001-től kezdve) volt nekem egy másik, saját, személyes
kis „projektem”, a négy Évszakdob, amelyeknek viszontagságokkal
teli történetét már egy másik cikkben pár oldalban leírtam. Ez
egy teljesen más műfaj, mivel ez esetben nem taiko, hanem sámándobokról
van szó. A négy darab – többé-
kevésbé
egyformának szánt – hangszer a négy évszakot (és ezzel párhuzamosan
a négy égtájat is) jelképezi: erről kapták nevüket. A készítésük
során eleinte még az alakuló, csupasz, félkész káva belső átmérője
nyersen kevesebb, mint egy méteres volt: 96 cm körüli, ez technikailag
a felhasznált puhafa rétegelt lemez gyári hosszúságából adódik,
minthogy egy táblából leszelt csíkot körbehajlítva kb. 48 centis
átlagátmérő jönne ki, s én ilyenekből illesztettem össze kettőt-kettőt
mindenütt (ugyanakkor szimbólumként tekintve is egyúttal a számra,
ami épp a naptári alapérték nyolc- vagy négyszeresét adja ki…
akárcsak a merőleges belső keresztfogantyú); miután a beragasztott
öt rétegnyi félcentis lemez összeadódása duplán majdnem öt centivel
növeli a külső átmérőt, ezáltal meghaladta már az egy métert.
Ehhez még úgy félarasznyi peckek jöttek hozzá körben, s arra fekszik
fel a bőr: egy-egy dobom végső átmérője tehát 1.2 méter körüli.
És ilyenből van négy… (Mondjuk erre különösképp igaz,
amit még a cikk elején írtam, hogy a tér minden lehetséges irányában
összevissza torzult formának mostanra már halvány köze nincs a
mértanilag pontos kör alakzathoz – ámde ettől emberi és természetközeli.)
Hasonlóan
óriás sámándobról semmiféle beszámolót nem találtam eddig; nemcsak
Európából – sehonnan. (Ez még nem jelenti azt, hogy nem létezhet
másutt.) Jó érzés volt oly sokáig erre gondolni (még ha ennek
semmi gyakorlati haszna nincs); most – majd’ egy évtizeddel később,
amikor az Évszakdobok ideje már úgyis leáldozott békében – hasonlóan
jó érzés azt látni, hogy eme „világrekordomat” pont ugyanitt,
kis hazánkban döntötték meg mások. (És méghozzá nem is akármilyen
apró lépéssel…)
A
tavalyi (azaz 2010-es) Kurultaj rendezvényen avattak
egy új dobot. Én még személyesen ugyan nem láttam, de a képek
és a leírások szerint igen impozáns darab: 1.88 méter átmérője
van. (Ezek szerint több, mint másfélszerese az enyéimének. S őszintén
remélem, hogy nem fenyegeti őt is ugyanaz a kellemetlen sors –
azaz nem fogja majd saját magát összetörni, mint a partra vetett
bálna, vagy egy dinoszaurusz.) Készítette Balogh Sándor és csapata
Kígyóson. A leírás szerint a dob anyaga: három centiméteres nyírfa
keret, akác kereszt, marhaszirony. Ebből és a méretekből eleinte
arra következtettem, hogy szintén ugyanolyan ipari rétegelt lemez,
vagy valami más hasonló alapanyag alkothatja belülről; az alaposabb
utánajárás után kiderült, hogy Szibériából szereztek be nyírfaanyagot
hozzá (alighanem ettől függetlenül ugyanolyan technikával csinálták).
Közeleg az első évfordulója. A készítőknek ezúton is üzenem, hogy
gratulálok hozzá, minden elismerésem – láthatóan tekintélyes,
igényes és szép munka.
Olessák
Róbert (2011)
(A
képek és a tények forrása a mellékelt fényképalbum linkjeiben
megtalálhatóak, ld. ott.)
| |
 |
A
világ legnagyobb dobjai |
2011.07.17. |
 |
 |
| |
Fotók
a cikkhez (28 kép) |
|
 |
Zenék |
 |
