Négy
óriási hajókerék született: a négy égtáj, a négy évszak – mint
dob. 2001 volt akkor még: a taiko csoport éppen csak hogy beindult.
Még a taiko dobjaink is épp javában készültek és fejlődtek, de
bennem már ott fészkelt a mérhetetlen vágy, hogy a sámándobkörnek
is legyenek valamilyen efféle, monumentális és tekintélyes szimbólumai.
Merőben értelmetlen volt, és céltalan, és – miközben tudtam ezt
– az eszem ágában sem volt bármit tenni ellene… Ráadásul munka
nélkül voltam, pénz nélkül, és – félig-meddig, csaknem – fedél
nélkül is; meglehetősen kétségbeejtő kilátásokkal a közeljövőre;
mindenféle megoldatlan személyes és családi problémáimmal a háttérben.
(Egyszóval: a megszokott kis élethelyzetben; azaz menekülve –
mégpedig a csöbörből a vödörbe.) És ahelyett, hogy megoldottam
volna őket, inkább nekiálltam irdatlan mennyiségű munkát belefektetni
néhány teljességgel haszontalan célú tárgyba… (Alighanem be kellett
volna inkább zárni engem valahová arra a pár hónapra!)
A
körben lévő – és ez esetben inkább díszítő célt szolgáló – bőrfeszítő
peckek száma tudatosan tervezett, a 12-es és a 24-es számok (a
hónapok és az órák száma) négyszeresére lett számolva, tehát dobonként
48 darab összesen (azaz 2 x 24, mivel párosával vannak). Rendesen
többször véresre is törte a tenyerem a csavarhúzó, mire
egy-egy – mindegyikük belsejében rejlő – hét-nyolc centis facsavarral
berögzítettem a helyeikre őket. Velük volt a legtöbb munkám, no
és sajnos – ironikus módon – a dobok végzetét is ők okozták később,
hiszen a ráterülő bőrök feszítő ereje is ezekben összpontosult,
így előbb-utóbb e pontokon törte át a keretet. A belső dobkáva
átmérője is többek közt ugyane – enyhén rögeszmésnek tűnő – naptári
jelképiség jegyében lett lehetőség szerint precízen 96 centiméteresre
tervezve. (Amiképpen hasonló megfontolásból is került – később,
a felbőrözéskor majd – mindegyik dobba pontosan 144 darab rögzítőszeg
beütve…) A mindkét irányban kimeredő peckek viszont ehhez jócskán
hozzáadnak még, így végső soron jóval több, mint egy méter (közel
százhúsz centi!) átmérővel e dobok maradtak meg mindmáig a legnagyobb
kerületű hangszernek a „fegyvertárunkban”. Külön hálás köszönet
illeti a türelméért Fafyt és (alsó s felső – éppen á la Bëlga
Sámán című dalszövegben szereplő… ez esetben valós) szomszédait,
akinél én akkoriban laktam, és ahol is egy zuglói, önkormányzati
bérházban fekvő emeleti lakás előszobájában (!) zajlottak az ominózus
munkák.
Nagy
nehezen elkészültek hát a kávák. Időközben átköltöztem Óbudára,
néhai (bár akkor még nem annyira néhai) nagyanyám dicstelenül
megüresült egyszobás kis lakába. A korábbi zuglói lakásból jóformán
kapkodva kellett távoznom, és bújkálva (majd’ egy héttel Karácsony
előtt, a születésem napja után két nappal), miután egy éjszakai
„véletlen” „balesetből” kifolyólag betelt a pohár, és a szomszédok
már kis híján a feljelentéssel és/vagy lincseléssel fenyegetőztek…
(Az történt, hogy egy ügyetlen mozdulatból kifolyólag nem csekély
robajjal felborult az egyik állítva elhelyezett félkész dobkáva;
a megelőző több hónapos fúrás-faragások után ez az utolsó csepp
volt.) Nem volt pénzem rá, hogy dobbőröket vásároljak, így e tüskéshátú
iránytűimet, a vidámparki óriáskerék-szerű csupasz kávákat lemondóan-szomorúan
szemléltem a szobámban. Ruhaszárító állványként is használtam
őket egy ideig. Végtére is azután a Szintézis – a sámándobkör
kiadásaihoz írva ezt az összeget – úgy döntött, hogy átveszi őket
tőlem; s megszerzi a bőröket.
Persze
senki se tudta még, hogy mire fogjuk őket használni. Először is
fel kellett még őket bőrözni, és erre azt találtuk ki, hogy akkor
már – stílszerűen, azaz dátumszerűen – évszakonként készüljön
el egy-egy, s mindegyiknek legyen egy-egy szertartásos avatása
is. 2002 márciusában volt az első ilyen ceremónia – a tavaszi
napéjegyenlőségkori Tavaszhozó Dobünnep (és dobkoncert a Kiyo-Kitóval
és másokkal). Majd a Nyárdob-avatás a nyári napfordulón, szintén
egyik fellépésünk alkalmával történt meg a Zöld Pardon nevű szórakozóhelyen…
Az Őszdob avatása ugyanilyen módon zajlott le a kaposmérői Kassai
Lajos-féle lovasíjászversenyen. (Ez utóbbi emlékezetes is maradt,
mivel négy napot töltöttünk el Lajos tanyáján edzőtábor címszóval
a híg sárban, ám egyfolytában zuhogott az eső, így úgyszólván
nem lett belőle majdnem semmi sem. De legalább többször hallhattuk
a holdvilágos, földöntúli hangulatú éjszakai-hajnali békakoncertet
a tónál.) Egyedül a Téldob avatása nem lett nyilvános, csak félig,
miután a Karácsony előtti téli napfordulóra épp nem jutott semmiféle
fellépés, vagy más alkalmas rendezvény; ellenben pont akkor tartottunk
egy sámándobkört, ezért annak keretében szépen azt is „letudtuk”.
(Utána az Évszakdobok csak a kis raktárba kerültek…)
A
következő évben váratlanul adódott egy fellépési meghívás, amelyben
kifejezetten azt kérték, hogy valami taikóhoz hasonló előadást
szeretnének kapni, csakhogy olyat, ami nem utal a japán jellegre,
hanem valamiképp legyen inkább magyaros – miután itt hazánkat
kellett képviselni külföldön, egy rangos nemzetközi versenyen.
No de holmi közönséges (és addigra már-már unalmasnak látszó),
a paraszti-rögös humuszhoz homályosan félig-tapadt sámándobos
improvizáció sem igazából fért volna a képbe – annál azért több
kellett és jobb (és ünnepélyesebb). Kapóra jött az Évszakdobok
megléte.
A
németországi Aachenben (mely a holland határtól nem túl messze
fekvő hangulatos kisváros) 2003 nyarán, az akkorra már több, mint
egy évszázados múltra visszatekintő Lovassportok Világünnepe nevet
viselő fesztivál (ha jól emlékszem, az lehetett tán a 105. alkalma
e hagyományos ünnepnek), mely minden évben egy-egy újabb vendégországot
helyez a középpontjába, aktuális meghívottként épp Magyarországot
választotta ki, s megbízott szervezőink jóvoltából az a megtiszteltetés
ért bennünket, hogy az eseményt megnyitó néhány perces számot
kis csoportunkra bízták rá. Hét emberre szólt a meghívás, így
a sámándobkör lelkes tagságából kiválasztott kis hetes csoport
kelt merészen útra az ismeretlenbe – egy-egy egész napos buszutazás
oda, majd utána vissza, néptáncosok, szekérhajtók, csikósok és
más effélék társaságában. Ezúttal tehát egy hatalmas sportstadion
kellős közepén, egy több tízezer nézőből álló közönség előtt kellett
feltalálnunk magunkat, a szekerek
és lovak közt, és egy hétnyi előzetes felkészülési időt kaptunk
rá… Hét ember és hét nap. Időnket a helyszínen töltöttük el javarészt,
éjszakánként kollégiumokban és katonai laktanyákon voltunk elszállásolva,
és igencsak ki kellett használnunk e rendelkezésre álló pár napot,
hogy tisztességgel felkészülhessünk a megmérettetésre. A környékbeli
barkácsüzletekben szereztünk be anyagot az Évszakdobok felállványozásához
egyedileg megtervezett, szétszerelhető és könnyű, ám kellőképpen
stabil szerkezetű állványhoz; ott a helyszínen születtek a ruháink;
és az előadni való számunkat is ott találtuk ki és gyakoroltuk
össze együtt; pont a legutolsó percben állt össze végül készre
minden egyes eleme a műsornak.
Külön
története van annak az egy hétnek. Hogyan készült el az állvány,
egyik hátsó udvarból menekülve át a másikba vele űzött kutyákként,
egy nagy rakás páctól és hígítótól bűzlő faanyagot hurcolva, ahol
éppen megtűrtek bennünket átmenetileg és pillanatnyilag, a nyüzsgő-forgó
turisztikai látványosság hangulatát rontó fúrás-faragással, barkácsolással
és kopácsolással – máskor hétvégéken nyitva tartó boltot keresve
a környéken (kétségbeesetten valami elfelejtett csavarok miatt).
Hogyan készültek el a fellépőruháink, a kísértet-lepedőből és
a műprémből, a jancsiszögből és a könnyekből, az ujj-vérből. Hogy
született meg a ritmus és a koreográfia (többször összeütköztünk).
Hogyan keveredtünk vissza tévedésből a stadionba még egyszer,
és rekedtünk bent riadt bohócként. Hogyan loptuk ki a narancslét
a sokliteres tartályból. A lányok többször majdnem sírtak, összevesztek,
Tamás sűrűn apatikus lett és használhatatlan, és általában, mindenki
kikészült és kiborult a végére. (Engem kivéve, én perverz módon
végig élveztem az egészet.)
Még
ugyanazon évben, egy hónappal később, előadtuk ugyanezt a számunkat
a Petőfi Csarnokban, a saját magunk által szervezett (és akkor
épp első) DOB-ban a szív 1. ritmusfesztiválon Isten
Nyila – Táltos dobok tánca cím alatt. Majd utána 2004 márciusában
– a szokásos tavaszi napéjegyenlőségkori napi Pataky-koncerten
– is még egyszer. Ezt követően viszont nem használtuk soha többé
ezeket a dobjainkat hangszerként.
Sajnálatos
oka van ennek: tönkrement a hangjuk. A konstrukció gyengesége
volt, hogy a – naivul a hagyományos, kis méretű sámándobok szerkezete
szerint megépített – káva nem bírta el a rajta lévő vastag és
(szó szerint!) bivalyerős marhabőrök rettenetes szorítását, ezért
aztán egyre jobban deformálódtak; mígnem végül egymás után beroppant
az összes. (Némiképpen elősegítette ezt a folyamatot az a sajnálatos
esemény, hogy egy ízben tévedésből néhány napra bent maradtak
az egyik próbahelyünk helyszínén, az alagsorban lévő kazánházban,
közvetlen a forró kazán szomszédságában…) Ettől függetlenül azért
persze egyben maradtak, csak nem szólnak, már némák. Így ha hangszerként
nem is, de díszlet gyanánt kitűnően használhatók maradtak, s végső
soron színpadi kellékek lettek belőlük. Azután is minden nagyobb
Dobünnepen (mint amilyet évente szoktunk rendezni a jó öreg Patakyban,
egyet tavasszal, és egyet-kettőt pedig nyáron is vagy ősszel)
ott függtek a fejünk fölött, fenn a magasban, szépen földíszítve,
kivilágítva, a négy évszakot jelképezve, sorban. Mementó gyanánt,
avagy Damoklész dobjaként…? Reméltük, hogy egyik sem.
A
készült fotók többjén szépen mutatnak, ám az évek során lassan
kiöregedtek már ebből a szerepükből is. Mostantól már nem szerepeltetjük
őket többé, mivel akad köztük, amelyik a széteséshez közel áll,
de ha nem szállítják, rakosgatják őket túlságosan gyakran, akkor
azért jó darabig megmaradnak még a jelenlegi állapotukban. Egyelőre
el vannak szépen téve, viszont jó lenne, ha továbbra is láthatnák
majd őket még az emberek. Ennek érdekében azt tervezzük, egy-egy
végső „nyughelyet” kéne találnunk mindegyikük számára. (Még jobb
lenne, hogyha négy különböző helyre kerülhetnének.) Egy közönséges
tipli és egy akasztó kampó révén könnyűszerrel falra lehet akasztani
őket, tehát tetszőleges helyen nyilvánosan elhelyezhetőek volnának.
Például egy múzeumban, vagy egy szertartási teremben, egy kiállítási
helyiségben, vagy akárhol.
|
|
|
Még
nem döntöttük el pontosan, hogy mi legyen a sorsuk; ha valakinek
lenne bármi konkrét javaslata, akkor írjon e-mailt, szívesen fogadjuk
az ötletet. (Ha lezárjuk a kérdést, akkor ezt a bekezdést majd
átszerkesztem itt, és megírom az eredményt.)
Olessák
Róbert (2010-2011)