Évszakdobok

 

Négy óriási hajókerék született: a négy égtáj, a négy évszak – mint dob. 2001 volt akkor még: a taiko csoport éppen csak hogy beindult. Még a taiko dobjaink is épp javában készültek és fejlődtek, de bennem már ott fészkelt a mérhetetlen vágy, hogy a sámándobkörnek is legyenek valamilyen efféle, monumentális és tekintélyes szimbólumai. Merőben értelmetlen volt, és céltalan, és – miközben tudtam ezt – az eszem ágában sem volt bármit tenni ellene… Ráadásul munka nélkül voltam, pénz nélkül, és – félig-meddig, csaknem – fedél nélkül is; meglehetősen kétségbeejtő kilátásokkal a közeljövőre; mindenféle megoldatlan személyes és családi problémáimmal a háttérben. (Egyszóval: a megszokott kis élethelyzetben; azaz menekülve – mégpedig a csöbörből a vödörbe.) És ahelyett, hogy megoldottam volna őket, inkább nekiálltam irdatlan mennyiségű munkát belefektetni néhány teljességgel haszontalan célú tárgyba… (Alighanem be kellett volna inkább zárni engem valahová arra a pár hónapra!)

A körben lévő – és ez esetben inkább díszítő célt szolgáló – bőrfeszítő peckek száma tudatosan tervezett, a 12-es és a 24-es számok (a hónapok és az órák száma) négyszeresére lett számolva, tehát dobonként 48 darab összesen (azaz 2 x 24, mivel párosával vannak). Rendesen többször véresre is törte a tenyerem a csavarhúzó, mire egy-egy – mindegyikük belsejében rejlő – hét-nyolc centis facsavarral berögzítettem a helyeikre őket. Velük volt a legtöbb munkám, no és sajnos – ironikus módon – a dobok végzetét is ők okozták később, hiszen a ráterülő bőrök feszítő ereje is ezekben összpontosult, így előbb-utóbb e pontokon törte át a keretet. A belső dobkáva átmérője is többek közt ugyane – enyhén rögeszmésnek tűnő – naptári jelképiség jegyében lett lehetőség szerint precízen 96 centiméteresre tervezve. (Amiképpen hasonló megfontolásból is került – később, a felbőrözéskor majd – mindegyik dobba pontosan 144 darab rögzítőszeg beütve…) A mindkét irányban kimeredő peckek viszont ehhez jócskán hozzáadnak még, így végső soron jóval több, mint egy méter (közel százhúsz centi!) átmérővel e dobok maradtak meg mindmáig a legnagyobb kerületű hangszernek a „fegyvertárunkban”. Külön hálás köszönet illeti a türelméért Fafyt és (alsó s felső – éppen á la Bëlga Sámán című dalszövegben szereplő… ez esetben valós) szomszédait, akinél én akkoriban laktam, és ahol is egy zuglói, önkormányzati bérházban fekvő emeleti lakás előszobájában (!) zajlottak az ominózus munkák.

Nagy nehezen elkészültek hát a kávák. Időközben átköltöztem Óbudára, néhai (bár akkor még nem annyira néhai) nagyanyám dicstelenül megüresült egyszobás kis lakába. A korábbi zuglói lakásból jóformán kapkodva kellett távoznom, és bújkálva (majd’ egy héttel Karácsony előtt, a születésem napja után két nappal), miután egy éjszakai „véletlen” „balesetből” kifolyólag betelt a pohár, és a szomszédok már kis híján a feljelentéssel és/vagy lincseléssel fenyegetőztek… (Az történt, hogy egy ügyetlen mozdulatból kifolyólag nem csekély robajjal felborult az egyik állítva elhelyezett félkész dobkáva; a megelőző több hónapos fúrás-faragások után ez az utolsó csepp volt.) Nem volt pénzem rá, hogy dobbőröket vásároljak, így e tüskéshátú iránytűimet, a vidámparki óriáskerék-szerű csupasz kávákat lemondóan-szomorúan szemléltem a szobámban. Ruhaszárító állványként is használtam őket egy ideig. Végtére is azután a Szintézis – a sámándobkör kiadásaihoz írva ezt az összeget – úgy döntött, hogy átveszi őket tőlem; s megszerzi a bőröket.

Persze senki se tudta még, hogy mire fogjuk őket használni. Először is fel kellett még őket bőrözni, és erre azt találtuk ki, hogy akkor már – stílszerűen, azaz dátumszerűen – évszakonként készüljön el egy-egy, s mindegyiknek legyen egy-egy szertartásos avatása is. 2002 márciusában volt az első ilyen ceremónia – a tavaszi napéjegyenlőségkori Tavaszhozó Dobünnep (és dobkoncert a Kiyo-Kitóval és másokkal). Majd a Nyárdob-avatás a nyári napfordulón, szintén egyik fellépésünk alkalmával történt meg a Zöld Pardon nevű szórakozóhelyen… Az Őszdob avatása ugyanilyen módon zajlott le a kaposmérői Kassai Lajos-féle lovasíjászversenyen. (Ez utóbbi emlékezetes is maradt, mivel négy napot töltöttünk el Lajos tanyáján edzőtábor címszóval a híg sárban, ám egyfolytában zuhogott az eső, így úgyszólván nem lett belőle majdnem semmi sem. De legalább többször hallhattuk a holdvilágos, földöntúli hangulatú éjszakai-hajnali békakoncertet a tónál.) Egyedül a Téldob avatása nem lett nyilvános, csak félig, miután a Karácsony előtti téli napfordulóra épp nem jutott semmiféle fellépés, vagy más alkalmas rendezvény; ellenben pont akkor tartottunk egy sámándobkört, ezért annak keretében szépen azt is „letudtuk”. (Utána az Évszakdobok csak a kis raktárba kerültek…)

A következő évben váratlanul adódott egy fellépési meghívás, amelyben kifejezetten azt kérték, hogy valami taikóhoz hasonló előadást szeretnének kapni, csakhogy olyat, ami nem utal a japán jellegre, hanem valamiképp legyen inkább magyaros – miután itt hazánkat kellett képviselni külföldön, egy rangos nemzetközi versenyen. No de holmi közönséges (és addigra már-már unalmasnak látszó), a paraszti-rögös humuszhoz homályosan félig-tapadt sámándobos improvizáció sem igazából fért volna a képbe – annál azért több kellett és jobb (és ünnepélyesebb). Kapóra jött az Évszakdobok megléte.

A németországi Aachenben (mely a holland határtól nem túl messze fekvő hangulatos kisváros) 2003 nyarán, az akkorra már több, mint egy évszázados múltra visszatekintő Lovassportok Világünnepe nevet viselő fesztivál (ha jól emlékszem, az lehetett tán a 105. alkalma e hagyományos ünnepnek), mely minden évben egy-egy újabb vendégországot helyez a középpontjába, aktuális meghívottként épp Magyarországot választotta ki, s megbízott szervezőink jóvoltából az a megtiszteltetés ért bennünket, hogy az eseményt megnyitó néhány perces számot kis csoportunkra bízták rá. Hét emberre szólt a meghívás, így a sámándobkör lelkes tagságából kiválasztott kis hetes csoport kelt merészen útra az ismeretlenbe – egy-egy egész napos buszutazás oda, majd utána vissza, néptáncosok, szekérhajtók, csikósok és más effélék társaságában. Ezúttal tehát egy hatalmas sportstadion kellős közepén, egy több tízezer nézőből álló közönség előtt kellett feltalálnunk magunkat, a szekerek és lovak közt, és egy hétnyi előzetes felkészülési időt kaptunk rá… Hét ember és hét nap. Időnket a helyszínen töltöttük el javarészt, éjszakánként kollégiumokban és katonai laktanyákon voltunk elszállásolva, és igencsak ki kellett használnunk e rendelkezésre álló pár napot, hogy tisztességgel felkészülhessünk a megmérettetésre. A környékbeli barkácsüzletekben szereztünk be anyagot az Évszakdobok felállványozásához egyedileg megtervezett, szétszerelhető és könnyű, ám kellőképpen stabil szerkezetű állványhoz; ott a helyszínen születtek a ruháink; és az előadni való számunkat is ott találtuk ki és gyakoroltuk össze együtt; pont a legutolsó percben állt össze végül készre minden egyes eleme a műsornak.

Külön története van annak az egy hétnek. Hogyan készült el az állvány, egyik hátsó udvarból menekülve át a másikba vele űzött kutyákként, egy nagy rakás páctól és hígítótól bűzlő faanyagot hurcolva, ahol éppen megtűrtek bennünket átmenetileg és pillanatnyilag, a nyüzsgő-forgó turisztikai látványosság hangulatát rontó fúrás-faragással, barkácsolással és kopácsolással – máskor hétvégéken nyitva tartó boltot keresve a környéken (kétségbeesetten valami elfelejtett csavarok miatt). Hogyan készültek el a fellépőruháink, a kísértet-lepedőből és a műprémből, a jancsiszögből és a könnyekből, az ujj-vérből. Hogy született meg a ritmus és a koreográfia (többször összeütköztünk). Hogyan keveredtünk vissza tévedésből a stadionba még egyszer, és rekedtünk bent riadt bohócként. Hogyan loptuk ki a narancslét a sokliteres tartályból. A lányok többször majdnem sírtak, összevesztek, Tamás sűrűn apatikus lett és használhatatlan, és általában, mindenki kikészült és kiborult a végére. (Engem kivéve, én perverz módon végig élveztem az egészet.)

Még ugyanazon évben, egy hónappal később, előadtuk ugyanezt a számunkat a Petőfi Csarnokban, a saját magunk által szervezett (és akkor épp első) DOB-ban a szív 1. ritmusfesztiválon Isten Nyila – Táltos dobok tánca cím alatt. Majd utána 2004 márciusában – a szokásos tavaszi napéjegyenlőségkori napi Pataky-koncerten – is még egyszer. Ezt követően viszont nem használtuk soha többé ezeket a dobjainkat hangszerként.

Sajnálatos oka van ennek: tönkrement a hangjuk. A konstrukció gyengesége volt, hogy a – naivul a hagyományos, kis méretű sámándobok szerkezete szerint megépített – káva nem bírta el a rajta lévő vastag és (szó szerint!) bivalyerős marhabőrök rettenetes szorítását, ezért aztán egyre jobban deformálódtak; mígnem végül egymás után beroppant az összes. (Némiképpen elősegítette ezt a folyamatot az a sajnálatos esemény, hogy egy ízben tévedésből néhány napra bent maradtak az egyik próbahelyünk helyszínén, az alagsorban lévő kazánházban, közvetlen a forró kazán szomszédságában…) Ettől függetlenül azért persze egyben maradtak, csak nem szólnak, már némák. Így ha hangszerként nem is, de díszlet gyanánt kitűnően használhatók maradtak, s végső soron színpadi kellékek lettek belőlük. Azután is minden nagyobb Dobünnepen (mint amilyet évente szoktunk rendezni a jó öreg Patakyban, egyet tavasszal, és egyet-kettőt pedig nyáron is vagy ősszel) ott függtek a fejünk fölött, fenn a magasban, szépen földíszítve, kivilágítva, a négy évszakot jelképezve, sorban. Mementó gyanánt, avagy Damoklész dobjaként…? Reméltük, hogy egyik sem.

A készült fotók többjén szépen mutatnak, ám az évek során lassan kiöregedtek már ebből a szerepükből is. Mostantól már nem szerepeltetjük őket többé, mivel akad köztük, amelyik a széteséshez közel áll, de ha nem szállítják, rakosgatják őket túlságosan gyakran, akkor azért jó darabig megmaradnak még a jelenlegi állapotukban. Egyelőre el vannak szépen téve, viszont jó lenne, ha továbbra is láthatnák majd őket még az emberek. Ennek érdekében azt tervezzük, egy-egy végső „nyughelyet” kéne találnunk mindegyikük számára. (Még jobb lenne, hogyha négy különböző helyre kerülhetnének.) Egy közönséges tipli és egy akasztó kampó révén könnyűszerrel falra lehet akasztani őket, tehát tetszőleges helyen nyilvánosan elhelyezhetőek volnának. Például egy múzeumban, vagy egy szertartási teremben, egy kiállítási helyiségben, vagy akárhol.

   

Még nem döntöttük el pontosan, hogy mi legyen a sorsuk; ha valakinek lenne bármi konkrét javaslata, akkor írjon e-mailt, szívesen fogadjuk az ötletet. (Ha lezárjuk a kérdést, akkor ezt a bekezdést majd átszerkesztem itt, és megírom az eredményt.)

 

Olessák Róbert (2010-2011)


  A világ legnagyobb dobjai
2011.07.17.
  
A megalomán szekció a Lipótról
  

  Isten Nyila
2011.07.07.
  
Isten Nyila
  

 

Retró fotók

2011.07.24.
  
Saját, személyes kis retró fotóalbumom (40 kép)
  

  Aachen
2011.07.03.
  
Az aacheni fellépés (18 kép)
  

  Együtteseink brosúra (2010)
2011.07.07.
  
Rövid ismertető brosúra (Kiyo-Kito, Szintézis és Stonehenge) (0.4 MB)
  

  CHIO (Aachen)
  
Az aacheni lovasfesztivál honlapja
  

Zenék